Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A világ végén

2011.02.13


Volt egyszer egy fiú, aki fénnyé akart vállni.
Súlyosnak érezte a lépteit, úgy képzelte, azok megsebzik a földet. Éjszakánként arról álmodott, hogy míg a többiek hideg gömbként lebegnek könnyedén, az ő teste izzik, és a forrósága megolvasztja a legkeményebb fémeket is.
A teste apró kovakövekből állt, lángcsóvaként emelkedett a felhők közé.

Aztán egy esős, melankóliában csobogó csütörtök délután, amikor zavarában megölelte az édesanyját, elszabadult az, amiről azt képzelte, hogy nem valóságos. A kezein fény világított, az ujjai pedig szikrázva olvadtak energiává, megperzselve, elevenen megégetve az anyát, aki csak a szeretetét akarta kifejezni az érintéssel.
Ettől kezdve a testhőmérséklete elviselhetetlenné vállt élő ember számára. A leghűvösebb jégtömb is esővízként pergett ki a kezei közül.
Szégyenében elbújdosott, messze északra, de az út hosszú volt, és felperzselt nyomvonal követte rajta. Aztán elérte a nagy, hideg gleccsertavakat, és belevetette magát a legnagyobba. A víz nem volt képes lehűteni, de nem kapott azonnal lángra, pusztán bugyborékolt.
A fiú pedig békésen álomba merült a hínár között, elfeledve, hogy ki ő.
Álmában pedig napként lángolt, tüzelt az égbolton.


Volt egyszer egy fiú, aki sötétséggé akart vállni.
Illékonynak érezte a lépteit, úgy képzelte, azok távol járnak a földtől. Éjszakánként arról álmodott, hogy míg a többiek boldogan és földhözragadva élnek, az ő teste levegő, és besüvítve a legkisebb résekbe káoszt szít.
A teste hideg fémekből állt, kétségbeesést ébresztve emelkedett az emberek fölé.

Aztán egy napsütötte, boldogságban eltelt péntek délután, amikor bűntudatában megölelte az édesanyját, elszabadult az, amiről azt képzelte, hogy nem valóságos. A kezei homályba burkolóztak, az ujjai pedig köddé válltak, eltemetve, elemésztve az anyját, aki csak az együttérzését akarta kifejezni az érintéssel.
Ettől kezdve a testhőmérséklete elviselhetetlenné vállt élő ember számára. A legforróbb vas is sosemvoltként párolgott el a kezei közül.
Szégyenében elbújdosott, messze északra, de az út hosszú volt, és kiismerhetetlen köd követte rajta. Aztán elérte a nagy, hideg gleccsertavakat, és belevetette magát a legnagyobba. A víz nem volt képes szilárddá tenni, de nem is hagyta elpárologni, pusztán kavargott benne.
A fiú pedig békésen álomba merült a hínár között, elfeledve, hogy ki ő.
Álmában pedig sötétségként borult az emberek fölé.


Aztán mindketten felébredtek. Kimásztak a tóból, és a két partján farkasszemet néztek egymással.
A Fény és a Sötétség uralkodni akartak. Jóvátenni a kudarcot, amit a létezésük követett el.
A fény forró volt, vakítóan fényes... az emberi szemnek borzasztó. Ereje elszabadult sárkányként körözött az égbolton.
A sötétség hideg volt, homályba vesző... az emberi értelemnek elképzelhetetlen. Ereje megzabolázatlan tengeráramlatként terült el az égbolton.

Most is ott állnak. Mert mindkettejük birtokolni kívánja a Földet.
Álmukban eggyé válltak. Odaát együtt voltak.
A Fény nem létezik a Sötétség nélkül. Ahogy fordítva sem.
Itt azonban egyetlen apró érintés megölne mindent.
Ezért azóta is ott állnak, a tó két partján, és csak a szemük fonódik össze.
A világ végén, ha már nem lesz olyan, amiért érdemes kitartani, ha már eltűnik a remény... akkor összeölelkeznek.
És megszűnik minden, ami valaha volt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.