Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az őrült, akinek láttam a szemeiben lemenni a napot

2010.08.17

Utálom a temetéseket. Mindenki vigyázban áll, aki meg nem, az versenyt bőg a többi olyan emberrel, akinél eltört a mécses. Tömjén, meg hideg temetőszag árad a levegőben, és mi mind feketét viselünk.
Ed sosem kérte volna tőlünk, hogy mint egy hadsereg, álljunk egy gödör mellett, és össznépi világvégét tartsunk.
De hát Ed meghalt. Ezért vagyunk itt ezen a verőfényes péntek délutánon.

A pap felolvassa az összes hazugságot róla, mialatt a menyasszonya zokogva az apja vállára borul. Olyan megható, hogy közel járok hozzá, hogy minden udvariasságomat félrehajítva eltűnjek innen. Na, az tényleg felrázná a vendégeket.
- ..és csodálatos vőlegény. Életében ártatlan, holtában dicsőült....
Csak a jó modorom tart vissza, mielőtt elröhögném magam. Ed sosem volt ártatlan. Merem állítani, hogy már a szülőszobát is úgy hagyta el, ahogy megismertem. Halottról jót, vagy semmit - hát ezért bólogat most az anyja is úgy, mintha egy egészen más fia lenne. Pardon, lett volna.

Ed nem volt ártatlan. Főleg olyankor nem, mikor alkoholos mámorában a mellkasomba kapaszkodott, és arról beszélt, kit miért is utál. Fröcsögött belőle a rosszindulat, de nem zavart. Inkább ez, mint a többi dolga - persze, végül is már mindegy. Csak épp ezt senki nem tudja.
-... becsületes gyermek, szorgalmas munkatárs.
Mindenki lehajtja a fejét. Az apám intően rám néz a rosszul szabott Hugo Boss öltönyéből, aztán ő is lehajol, mintha valami japán istentiszteleten lennénk. Szerencsére senki nem látja, hogy vigyorogni kezdek. Mulattat a tudatlanságuk.
Ed nem volt becsületes, de szorgalmas sem. Szerette hátba támadni az embereket, és beléjük mereszteni a karmait. A siker pedig szorgalom nélkül is csak egy karnyújtásnyira volt tőle, miért erőltette volna meg magát?
- .. nyugodjék hát békében. Ámen!
Era, a szegény, gyámoltalan menyasszony most a kezébe temeti a csinos, felvarrott arcocskáját, és úgy tesz, mint aki nagyon bánja a dolgot. Pedig közelről sem ismerte azt az embert, akit most úgy emleget 'drágám'.
Mert nem Era volt, aki minden éjjel hazacipelte Edet. Zuhogó esőben, az országúton. Vagy mondjuk a szülinapján. Ugyan már, azt sem hiszem el, hogy tudja, hogy Ed egyáltalán hol is lakott pontosan. Önző nőszemély.

Én tudtam. Hogy ne ismertem volna azt a helyet, ahol a falhoz szorított a szétszaggatott bútorok között, hogy a fülembe súgja az átkait. Aztán vigyorogva dőlt a kanapéra, és hellyel kínált.
Máskor a bicskáját tartotta a torkomnak, és élvezte, hogy próbálok kiszabadulni alóla. Hát, igen... Ed nagyon is élvezte, ha másokon uralkodhat.
De a kedvenc játéka a boldog családos volt. Imádta tönkretenni a saját maga által teremtett idillt, és elpusztítani azt, aki kedves volt neki. Gyakran szóba került a kiterjedt konyhakés gyűjteménye is.
Na, azóta nem is igazán tudok ülni.

- Asszonyom... szólna pár szót a család nevében?
Cleur, a kedves mama. Szeretem a túrós pitéjét. És a forrócsokoládét, amit készít a hideg napokon - csak beszaladsz az ajtón, letekered a sálat a nyakadból, és ő eléd teszi. Meleg, és édes a beletett epertől.
Ed is rajongott ezért az édességért, de azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem az ízéért. Ő azt szerette benne, ahogy a bőrhöz ért, és vörös sebeket hagyott maga után. Aztán pedig lenyalhatta, és kiszívhatta a nyomát.
Az orvosom azt hitte, cápaharapás. Nyilván nem vallottam be neki, hogy csak a barátomnak vannak furcsa ivási szokásai.

- Igen, köszönöm. Sajnálom, hogy így kell viszontlátnom sok ismerőst...
Sok ismerőst, akiknek fogalmuk sincs, kit is temetnek, igaz?
Zavar a sok fekete ruhás alak. Márkás öltönyök, drága ruhák - mintha bálba indulnának. Gyomorforgató az összhangjuk.
Ed is utálta a sötétet, és nem is tűrte meg maga körül. A képein, és a saját magán kívül.
Hát igen. Ő olyan képeket festett, amiket én elképzelni sem tudtam. Csak kinyújtotta a kezét, és a nyomában történetek születtek, kép formájában.
De ha olyan kedve volt, rászórt mindent, amit csak hirtelen elő tudott húzni. Így születtek olyan művei, mint a 'Szívószálak halála'. Mindenki azt mondta, micsoda komoly szürrealizmus, ő meg vigyorogva bólogatott.
- ... elvesztettünk egy csodálatos embert. A fiamat!
Ed önpusztító életet élt, és közben bájosan mosolygott és integetett a világnak, hogy milyen remekül van. Pedig közel sem volt minden rendben.
Többször is öngyilkos akart lenni, de balszerencséjére ismert engem. Én meg persze nem vagyok olyan őrült, mint Ő, és nem hagytam kiugrani az erkélyről, vagy belefulladni a kádba. Pedig kitartó volt, az biztos.
Felbukkant vizesen a kád aljáról, és olyan káromkodásba kezdett, hogy még a szomszédok is átkopogtak. Valószínűleg azon is elgondolkoztak, hogy átjönnek rendet tenni, de mire idáig jutottak, Ed már rég berántott maga mellé, és javában magyarázta, milyen jó lenne együtt fürdeni.
-… és örökké emlékezni fogunk vidáman csillogó szemére...
És arra, mikor nem vidáman csillogott... hanem mondjuk a vágytól, vagy az elfojtott indulatoktól. Bár azokat gyorsan levezette valami közeleső dolgon - többnyire rajtam.
Egyébként Ed szemei barnák voltak. Annyira erős narancs beütéssel, hogy sokszor a napot láttam lemenni benne, főleg, ha a hasamon ült, és közelhajolt hozzám. A szeplői halványan derengtek a bőrén, és az egész arcát elfoglalta a két láng, ami a szemeiben égett. Uralkodtak rajta, és elvonták a figyelmet a homokszínű hajáról is. Nem hiába volt Ednek annyi rajongója az ismerőseim közül.
Ki is használta a dolgot, imádott szórakozni. Aztán este a gangon, cigizve elmesélte az egészet, és a hamu elpöccintésével el is felejtette őket.

-… köszönöm, atyám.
- Menjen békével, testvérem. És most az egybegyűltektől kérdezem: kívánnak még szólni az elhunytról?
Ed rajongásig szerette a rózsáit. Sosem felejtette el meglocsolni őket, és éjjelente addig ült mellettük, amíg el nem aludt. Olyankor tényleg sebezhetőnek tűnt, és Era odatelepedett mellé egy takaróval. De ez egy hazug kép volt. Elhittem volna...
... ha másnap hajnalban nem egy parkban találtam volna, teljesen részegen és belőve. A nyakamba ugrott, és belém harapott. Simogatott, és rángatott, amíg haza nem húztam, és be nem dobtam az ágyamba. A kedves Erához nem mertem vinni - megkíméltem a nehéz részektől.
Mikor felébredt, odahívott, és megölelt. Aztán egész nap régi sorozatokat néztünk, és eltemettük magunkban a múlt éjszakát. Én meg ápolgattam a sebesüléseimet, és kitaláltam, mit is fogok mondani a munkahelyemen a kiszívott nyakamról.
Hát így élt Ed, a barátom. De ebben még mindig szó sem volt arról, vajon miért is halt meg. Az ital és a drogok nem hibásak. De nem ám.
- Akkor most kísérjük el az elhunytat utolsó útjára.

Négy férfi cipelte a koporsót, és elég lassan haladtunk a göröngyös és sáros temetői út miatt. Az apám sikeresen belegyalogolt egy rózsabokorba, és szitkozódva siratta az öltönyét. Ennyit a gyászos hangulatról.
Valahogy csak elértünk a kijelölt sírig. Nem is sejtem, hogy lehetséges ez, mert odáig Attela néni és Marcs háromszor tévedtek el, és Era hasra esett egy frissen ásott buckában. Végül nyakig sárosan előkerültek, de addigra már leeresztették a koporsót is. Az egész vendégsereg össznépiileg zokogott fölötte, úgyhogy a három eltévedt bárányka is rohant, hogy csatlakozzon.

Később, a vacsorán azért felélénkültek. A bor és a sör megvigasztaltak mindenkit, akinek még szomorkodni lett volna kedve.
- Tudjátok, nem akarok udvariatlan lenni... - kezdte Grung bácsi, és nagyon jól tudtunk, hogy élvezni fogja - ... de pontosan mi is történt a mi kis művészünkkel? Az a pap olyan szófukar volt.
Grung bácsi, már ha egyáltalán megérdemli ezt a jelzőt, amit tisztességes öreg urakra szoktunk használni, nagyon is szeretett kellemetlen lenni. Az egész vendégsereg számított rá, úgyhogy nem ért senkit meglepetés, mikor ismét önmagát alakította, gyász ide, vagy oda.
- Baleset történt.
Cleur néni mindössze ennyit válaszolt rá, majd összepréselt ajkakkal ivott egy korty bort. Ahogy ránézett az öccsére, bennem leginkább egy National Geographicon látott nőstény oroszlánra emlékeztetett. Amelyik a kamerába nézett, mielőtt a gazella torkának ugrott volna.
Mira, a lánya szerencsére időben bokán rúgta az udvariatlan nagybácsit, mielőtt az megint kinyithatta volna a száját. Bólintottam neki egyet, ő meg kacsintott.
Mira hasonlít a bátyjára. Külsőre legalábbis - talán ezért jöttünk ki olyan jól. Bár nem beszéltünk gyakran, mégis többet annál, hogy egy egyszerű ismerősnek tarthassam. Ha Ed valamiért nem volt képes felvenni a telefonját (ami elég gyakran megesett), helyette én tájékoztattam a lányt, hogy nem, a telefon tulajdonosa még nem fekszik holtan egy árokban az országúton. És Ő ezért nagyon hálás volt.
- Anya, kérsz még pástétomot?
Most is a családja nyugalmáért pedálozott. Figyelemre méltó, már csak azért is, mert Ő ismerte Edet. Tudta, hogy ha olyan kedve van, ecsettel fest a falra. Aztán belevési egy olló élével. Szóval tisztában volt a fennálló problémákkal. Köszönettel tartozom Mirának azért, amit eddig tett a barátomért.
- Köszönöm, igen. Elég finom ez a libamáj, gyakrabban kellene ennünk.

A tor nem tartott túl sokáig, mivel másnap senki nem szándékozott fáradtan kezdeni a hétvégét. Összepakoltak, még egyszer sajnálkoztak egy sort, aztán elpárologtak, mintha ott sem lettek volna.
Én meg hazasétáltam, és leültem a teljesen üres nappaliban. A tv gombja vörösen fénylett a sötétben, az autók fénysávokat vetettek a plafonra. Az utcai lámpák pislogtak, mivel elég régi a környék. Senki nem törődik szívesen a régi dolgokkal.
A könyvespolcon képek, egy rakattal. Persze a legtöbb felesleges dekoráció, amin én vigyorgok, meg valami közép sulis osztálykép.
És persze azok, amiken Eddel vagyunk. A reptéren, a temetőben, a templomban, a kórházban, a strandon, a parton... az egyiken még kancsalítok is.
Mit számítanak, keretestől, üvegestől ki fogom őket hajítani. Úgyis utálom a saját fejemet viszontlátni.
De Ed... őt már többet nem látom.
Hát igen.
A fenébe is, itt minden rá emlékeztet. A félig leszaggatott függönyök, amik áldozatul estek a dekoráló művészúrnak, meg a macskaetető. Hmm, a macskaetető, amit sosem használtam, mert allergiás vagyok a szőrükre. Azt hiszem, Ed pont azért csinálta nekem, hogy ne hiányozzanak a kis négylábúak, amiket nem tarthattam.
Kopognak, én ajtót nyitok. Era áll ott, egy ronda rózsaszín kabátban. Remélem, nem akar sokáig boldogítani.

- Leon? Beszélnünk kell. Remélem, nem zavarok.
Az attól függ, milyen szemszögből nézed, buta liba. De nyilván nem fogom kidobni ilyen későn az utcára, bármennyire megérdemelné.
- Bújj be. Hogyhogy ilyen későn?
Bejön, lerántja a csizmáját, és szembefordul velem. Kezdem ezt az egész helyzetet kellemetlennek érezni, nem lehetne gyorsan túlesni rajta?
De nem, Era nem zavartatja magát - átsétál a nappalimon, és leül az én kedvenc fotelembe. Ismétlen, az én kedvenc fotelembe. Valószínűleg öngyilkos hajlamai vannak neki is, amiket az én tárgyaimon fog kiélni. De azért most komolyan, ebből rendszert fogunk csinálni? A lakás már túlélte Ed alkotási vágyait. És még szeretnék lakni benne, ha nem nagy gond.
- Elég komoly dologról van szó. Nem tűr halasztást.
Jelentkezzen, akinek nincs főnök érzése ettől a kijelentéstől. A különbség annyi, hogy a főnököm nem tör rám az éjszaka közepén, hogy a munkámmal zaklasson.
- Te tudod, mi történt Eddel, igaz?
- Persze. Eltemettük. Azt hittem, te is olyan jól emlékszel rá, mint én, de ha mégsem, fordulj bizalommal a kosztümödhöz. A barnához.

- Leon, válaszolj. Ez most komoly. Tudnom kell. És biztos vagyok benne, hogy te is tudod.
Te önző, elvakult liba... miért ne tudnám. De minek mondanám neked... egy senki vagy.
Nem te voltál ott, mikor befutott a hívás, és a vonal másik végén Ed volt. Hörgött, és fulladozva nyöszörgött. Nem te rohantál abba az elhagyott épületbe, a város végén, amit régen a németek használtak kivégzésekhez.
Nem te tartottad a kezeid között azt a testet, ami beléd kapaszkodik, mert más oka nincs élni. Nem te szorítottad magadhoz, miközben könyörgött, hogy öld meg. Nem te bőgtél úgy, mint egy öt éves, és nem te cipelted a karodban azt, akiért érdemes meghalni is.
És nem te csalódtál mindenkiben, akinek segítenie kellett volna. Mikor Ed vért köhögött fel, és lázálmában végigmesélte a Gyűrűk Urát az elejétől a végéig. Mikor mosolyogva kérte, hogy fordítsd a nap felé.
És akkor isten tudja, hol voltál, mikor Ed végül, nem sokkal a mentők érkezése előtt meghalt.
Nem hallottad az üvöltést sem, vagy azt, amikor a gyilkosok összetörő csontjai édes szimfóniát játszottak a földhöz vágódva.
Ugyan mit is tudhatnál te, Era?
- Hallottad, nem? Baleset volt.



Era elment, és többet nem is jön vissza.
Szóval itt maradtam egyedül. Csak én, meg a sivár kis középosztálybeli életem. Szülőkkel, meg családdal, és persze munkával. Van egy kocsim, jól fizető állásom, szomszédaim és lakbérem.
És egy macskám. Az allergiám lassan megöl, de tulajdonképpen nem zavar. Inkább fulladok meg, mint élek egyedül tovább.
De, őszintén szólva, talán még örülnék is neki.
Úgy hamarabb láthatnám újra lemenni a napot annak az őrültnek a szemeiben, aki miatt mindenki abban a hitben él, hogy túléltem két cápatámadást, és egy terrorista akciót.
Ha elmondanám bárkinek, úgysem hinnének nekem. Nem ismerték Edet, azt az Edet, aki nélkül fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni.
Leon

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.