Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Cassandra Altatódala

2010.04.21


Apró, csillogó kicsiny pelyhekben hullik a hó.
Mintha hatalmas, égi madarak hullatnák a hófehér tollaikat.
Csak állok a sír mellett, és semmi más nem jut az eszembe.
Akkor sem jutott.
Emlékszem rá, pontosan, mintha a temető előtt ott jártam volna.

Sétáltam haza a ködös kicsi utcánkon, az apám nagy szürke kabátjában.
A lebombázott város szomorúan feküdt végig a völgyben, ahol születtem.
Az útból, hatalmas rácsos fogsorok - villamos sínek mosolyogtak rám, ahogy elsiettem mellettük.
A fejem fölött égett a fénytől az égbolt, sok, millió zümmögő bogárral beterítve.
Repülők vívták a harcukat odafent.

Én meg csak konokul gyalogoltam a házunkig.
Az utolsó pár métert már futva tettem meg, és kivágtam az ajtót a dohos fakeretből.
És szembenéztem a mélységes sötétséggel, ami odabentről sütött kifelé.
Beléptem, kikerülve az öreg küszöböt, ami mindig nyiszorgott a súlyúnk alatt.
Lassú, keringő mozdulatokkal lépkedtem, ne ijesszek rá az itthoniakra, ha esetleg alszanak.
A por belengte a levegőt, a koszos fagerendákból eszkábált konyha pedig megrettenve bámult rám.

- Anyám...? - suttogtam, félrehúzva a lilafonatos, díszes kendőt, amit ajtónak használtunk a szobához.
Aztán meg kellett kapaszkodnom a keretben.
Édesanyám és Apám feküdtek az ágyukon, a saját vérükben.
Elgyengült a lábam, és a kabát ujját az arcom elé rántottam, mielőtt visíthattam volna egyet.
A rendőrség itt sem alszik... hangoskodni pedig meggondolatlanság.

Odakint puskaropogás hangzott fel, én pedig kergetett vad módjára rohantam az emeletre.
Kihúztam a nővérem válaszfalát, és bevetettem magam a biztonságos zugba.
De a falon vér minták rajzolódtak ki.
Elisa kihűlt hullája szürreálisan vörösre kente az ócska, fehér tapétát.
Összeszorult a szemem az erőlködéstől...
A sírás nem old meg semmit.

Az ágy mellett: az unokahúgom, Cassandra kuporgott remegve.
Kinyújtottam felé a kezem, és ő a sovány kis testével nekem rontott, belémkapaszkodott.
Hang nélkül illantunk el a házból, és nem is néztünk vissza,
csak akkor, amikor már messze jártunk.
Épp egy hatalmas lezuhanó acéltömeg változtatta a várost tündöklő, tündérfényű pokollá.
- Mi ez, Clara? - sírta Cassandra, és elfordult.
Azt akartam mondani, halál. Az ellenség. Az a valaki, aki elveszi tőlünk az életünket.
- Menjünk. - válaszoltam az összes ötletem helyett.
Hogyan is magyarázhatnám el egy kisgyermeknek, mi az a háború?

Futottunk egészen a határig.
Előttönk a hatalmas vaskerítés, ami elzárja a békét, a boldogságot.
Elmondtunk egy imát, és elindultunk.
Már úgyis mindegy - mondtam, és ökölbe szorult a kezem a kabátban.
Ha visszanézek, azzal csak Cassandra élete kerül veszélybe.
Őt kell megmentenem.

Éjjel rohantunk, nappal aludtunk.
Temetőkben, kriptákban, templomokban: mert csak ott voltunk biztonságban.
Cassandra arca elvékonyodott, mint a papír, a szeme pedig körbeforgott, mint a babáinké.
Álma, mosolygása nem maradt - ha nem sírt, könyörgött, hogy legyen vége.
Ő nem kér tovább a fájdalomból.
Megacéloztam a lelkem, mert csak úgy voltam képes tovább lépni a hosszú úton.
Szemben a nappal, karonhúzva a húgom, erőtlenül nem sok reményünk maradt.
De mentem.
Míg tudtam.

Aztán egy zuhogó esős napon elértünk Casa Del Cielbe.
Pontosabban a romjai közé.
Halottak, roncsok hevertek az utakon.
A villanyvezetékek játékbabák karjaiként feküdtek a pocsolyákban, amiket valószínűleg az eső okozott.
Betoncsonkok, alattuk temperapiros foltokkal: mint egy festmény.
Cassandra dühöngött, zokogott, síkított: egyetlen élő sem válaszolt rá.
Tátott szájjal álltam az egykori templom kapujában, és összeestem.
Az ég olyan gúnyosan vidámnak tűnt.

Napok múlva utolért minket a hadsereg.
Az egyenruhások őrjöngve kutatták a nyomunkat, és vinnyogva borultak minden jelre, ami annak minősült.
Rohantam Cassandrával a kezemben, vágtattam, körbe sem nézve.
Végighúztam a koszos, sáros, véres földön is, ha tudtam, arra rövidebb a menekülésünk útja.
Három nap múlva...
Nem volt merre menekülni.
Casa Del Cielt a hegyek vették körbe.
A fagyos hágókon pedig nem tudtuk átverekedni magunkat.

Egy betonfal válaszotta el a tartomány keleti részét a szabad országoktól, arra mentünk tovább.
De át már nem jutottunk.

Újra megeredt az eső.
A sebes karjaimban cipeltem a kicsit a síkon át, ami mögött már a fal magasodott.
Pár kilométerre mögöttem pedig... a gyilkosaink.
Nem gondoltam már semmire.
Egyik lépés a másik után, egyik lépés a másik után...
Aztán lenéztem Cassandrára: az elgyengült gyermekre, aki szakadt rongyokban alszik a kezeim között.
Az arcát víz és vér borította, elrabolva tőle azt a maradék emberséget, amit megtudott menteni a háború elől.
Csendesen lélegzett, és kis kezével markolta a kabátom vállát.
Nem voltam képes tovább menni.

Beértek minket.
A falnál.
Vigyorogtak és nevettek, mikor minket megláttak.
A húgom már képtelen volt kinyitni a szemét, így ő nem láthatta azt a kegyetlenséget, amit én.
Egyetlen dolog jutott eszembe.
Amennyi méltóságom megmaradt, odaléptem az egyikükhöz, és elvettem a fegyverét.
A katonák annyira jól szórakoztak, hogy nem is ellenkeztek: nevetségesnek tartották a sovány nőt és a gyereket a fegyverrel.
Mosolyogtam.
És míg röhögtek... a fegyvere támaszkodva átugrottunk a falon.
Megfordult a fejemben az is, hogy őket lövöm le...
De mit ér az így szerzett szabadság?

A fal túloldalán nem messze egy város.
Jeges kezekkel cipeltem tovább Cassandrát, és hallottam a fegyver hangját odaátról.
- Túléltük... - suttogtam elhalóan.
Reménykedve néztem a húgomra. Élünk.. élünk...
- Nézd csak...Clara... az angyalokat. Az arany hajukat, a palástjukat..!
Boldogan kiáltott, és őrülettel lángoló szemekkel meredt a mocskos szürke égre.
Az arcán boldogság és fékevesztettség tündöklött, és falfehér volt.
A kis piros kabátja, amit még anyám kötött neki, lehámlott a csontos kis váláról, és darabokban a földre hullott.
- Égszínkék, és lila, és fehér! Hát nem csodálatos? - kiáltozta.
Utána még rám mosolygott, mintha ő is egy lenne a szárnyasok közül.
Aztán nem lélegzett többé.

Rémülten tapogattam a kezét, az arcát.
De mindkettő falhidegen feküdt az enyéim között.
Vége.
Cassandra meghalt.

Még órákig sétáltam a város árnyékában.
De őt nem tudtam otthagyni, bármennyire is nehéz volt.
Csak mentem, lépés után lépés, és vittem magammal a kis testét is.
Nem sírtam.
Nem akartam mégjobban bemocskolni a kis szerencsétlent.

Így álltunk meg a város kapujában.
Emberek rohantak oda hozzánk, kiáltoztak, kérdezgettek.
Én pedig...
Kivörösödött szemmel végül sírni kezdtem.
Cassandra holtteste vígasztalanul hánykódott a kezeim között.
És azt kívántam, bárcsak mindketten otthon hevernénk, ahonnan jöttünk.

Most pedig nagy pelyhekben hullik a hó.
Évtizedek teltek el azóta.
De én még mindig itt vagyok.
És megteszem az egyetlen dolgot, amit még lehet, ha már megmenteni nem voltam képes:
Eldúdolom a kedvenc altatóját.

Azt az altatót,
Ami magával viszi az ártatlan lelkét egy szebb világba.
A családommal együtt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.