Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kirándulás Dkun fejébe

2009.04.17

Beszorultam. Most komolyan, se előre, se hátra, se balra, se bármerre, amerre még ép eszű ember ilyen kavalkádban megpróbálna menni.
Reménytelenül eltévedtem Dávci fejében.

A hangulat egy forgalmas reggelt idéz, valami nagy városka metrójában. Vajon tud róla, hogy a mindennapi dolgai, ezek a marha magas, testes figurák mindjárt összenyomnak?! Bár, nem hiszem, hogy túlságosan izgatja, tekintve, hogy magamat még nem láttam a fontos gondolatok között.
Próbálok úgy navigálni köztük, hogy ne akadjak beléjük, és lehetőleg egyben kijussak innen… az utazásom célja ugyanis nem ez. Az érzelmei miatt jöttem, de mintha nem lennének neki…
Balra kanyar, jobbra emelkedő… Dávci feje kész labirintus, amit olyan kis mitugrászoknak terveztek, akik bele akarnak kontárkodni egy ilyen fontos és elfoglalt ember fejébe… akik kb. olyanok, mint most én. Hát komolyan, ha élve kijutok innen, leverem rajta az összes ehhez hasonló törődést!
A gondolatok nem tértek jobb belátásra, és most már sorba is állnak egymás mellett, hogy garantáltan itt fulladjak meg… ennyire kicsi és jelentéktelen lennék a számára?
Bíztató.


Végül nagy sokára, a gondolatok kárára csak elérkeztem ide is. Egy ici pici kis ajtó, mellette egérnyi kis tábla ’Dávci érzelmei-Információs szolgálat’ vésettel. Na, jól kezdődik…
Bekopogok. Ajtó nyílik…
- Jó napot, elnézést a zavarásért, az érzelmek miatt jöttem… - pislogok befelé a lyukon
- Nincs ügyfélfogadás. – hangzik a morgós válasz
- Na de mégis, időpontom lenne… - kérlelem szépen
- Kisasszony, mit nem ért azon, hogy nem fogom kiszolgálni magát??
- De hát ez egy információs központ, nem?
- Hivatalosan az.
- És a valóságban?
- Nem dolgozunk, további szép napot!
A hang gazdája rám csapja úriemberesen a kis lyuk még kisebb ajtaját…
Hát, Dávci nem szereti a fejében a látogatókat, az biztos. Vagy engem nem szeret. Se a fejében, se azon kívül.
Végül is, meglehet.

A chihuahuányi kis ajtócska mellett van egy viszonylag emberi méretű is, amin az ’Érzelmek-Belépni csak illetékeseknek!’ feliratú táblácska díszeleg. Vajon illetékes vagyok az ügyben?
De tekintsünk el attól, kinek mihez van joga… ez rég nem erről szól.
Fogom magam, és kinyitom az ajtót.
Első következtetés: az orromig se látok, pedig az tényleg nincs messze.
Második következtetés: elkéne egy zseblámpa.
Harmadik következtetés: szeretik a sötétet. Az érzelmei.
Halkan becsukom magam mögött a nyílászárót, és lépek kettőt. A helyzet egy cseppet sem fényesebb…
- Van itt valaki?
A hangom ijesztően cseng az úgy tűnik, tágas folyosón. A visszhang felel csak.
- Tényleg… tényleg nincs itt senki? – ismétlem magamat
Ha nem lenne ilyen dermesztően hideg és sötét, talán még élvezném is a helyzetet, hogy útnak indulhatok megkeresni Dávci rég eltűnt érzelmeit… De hmm, talán szükség lenne egy vastag pulóverre, és egy zseblámpára.

Azért egy idő után mégis csak rászántam magam, és beleindultam az előttem lebegő hatalmas fekete semmibe. Nem túl bíztató egy ilyen kihalt helyen bóklászni…
Egyedül vagyok, és meg is maradok ebben a hitemben egészen addig, amíg valami apró és hegyes a bokámnak nem ütközik… Talán legközelebb kétszer is meggondolom, hogy ilyen helyre jöjjek szoknyában.
- Mi a fene?! – dörzsölgetem a sebet – Ki vagy és miért nem akarod, hogy a lábam rajtam maradjon?!
- Izé… ne bánts. – motyogja egy vékony hang balról
- Hát ez aztán meggyőző volt… ha egy két méter magas agresszív wiza lennék, biztos nem hatnál meg vele…
- Hát… nem vagyok a szavak mestere… - nyüszögi a hang
- De neved biztos van… - porolgatom a ruhámat
- Én vagyok… az egyik félelem. – suttogja
Kezdem azt hinni, hogy Dávci félelmei nevetségesen kicsik és védtelenek lesznek.
- Ki hitte volna, hogy egyáltalán létezel… - állok fel a földről
- Velem mindenki így bánik… nem vagyok szívesen látott vendég…
- Mit vársz egy közel tökéletes valakitől? Na gyere… szeretnélek látni.
- Nem szeretnél.
Ráadásul még ők is visszafeleselnek…
- Rád fogok lépni… ha nem jössz ide.
- Nee… ne bánts! – hisztizik a kis disznó
Végül csak érzem a bokám környékén, hogy megérkezett. Az viszont igaz, hogy látni így sem fogom, a fényviszonyok miatt.
- Nincs itt valami villanykapcsoló? Mindig vaksötétben vagytok?
- Rég nem járt már erre senki… elromlott az összes lámpa és fűtőtest…
- Bíztató.

Elcseveghetnék még arról, milyen rossz volt ott botorkálni tovább a sötétben, oldalamon egy meglehetősen félénk kis tűpárnával, ami megszólalni is csak hosszas unszolásra hajlandó, de nem hiszem, hogy túl sok értelme lenne.
Legyen elég annyi, hogy nagy sokára, amikorra már meguntam az életem, végül fényhez értünk.
De odaát sem éppen a felhőtlen boldogság várt ránk.
Dávci feje és a sors tényleg összeesküdött ellenem.

Az érzelmei nem mind olyan kis ártatlanok, mint az, amelyiket először megtaláltam.
- Te meg mit keresel itt, kis patkány? – morgott valaki magasról
A kedves lehet, hogy csak egy fejjel magasabb, mint én, de mérföldekkel határozottabb. Kíváncsi lennék, ő melyik érzelem.
- Néma is vagy? Tudod, senki sem kedveli az olyan patkányokat erre felé, mint te…
- Ki vagy?
- Én kérdeztem először, te kis dög. Te válaszolsz.
- A nevem… Chii. És azért jöttem, hogy megtudjak valamit.
- És úgy fogsz menni, hogy nem tudtad meg!
Ha innentől félni fogok valamitől, akkor az Dávci vak kitartása lesz. Nem állítom, hogy rossz tulajdonság, de… képtelen lennék legyőzni.
Belerúgtam a félénk kis remegősbe, aztán elrohantam jobbra, elég gyorsan ahhoz, hogy magamra vonjam a kitartás figyelmét. Azt hiszem kevés abszurdabb dolgot éltem még át, mint a túlélő harcot az Imádott kitartása ellen…
Láthatólag a teljes megsemmisítésemet tűzte ki maga elé célul, mert semmivel sem tudom elérni, hogy ne kövessen…
- Csak egy betolakodó vagy, semmi keresnivalód nincs itt! – üvölti, és utánam hajít valamit futtában
- Hagyj békén! Istenem, miért történik ez mindig velem?!
- Ennyi lennél? – megáll egy dombon – Csak segítségért tudsz kiáltozni?
- Meg kellene állnom egy részemről teljesen esélytelen betonba döngölés kedvéért?!
- Mondok neked valamit, kis patkány. Gondolom, azért jöttél, hogy megtudd, miért nem szeret. Na már most, ha ennyire félsz tőle, tőlem, az érzéseitől, mi a fenét képzelsz, ő hogy lesz képes hinni benned?
- De akkor is ki fogsz lapítani… látom rajtad!
- Mondasz valamit!
Lehet, hogy Dávci kitartása jó megfigyelő, de nem túl megértő az olyan kis egerekkel, mint amilyen én vagyok mellette.
Mégis mi a vérhabos frásszal tudnám megállítani?
- Ne tátsd a szád, kis patkány! – kiáltja felém, és csak úgy kedvességből hozzám vág valami hatalmas fényes szerkezetet
Robbanni fog…

- NEM FOGOK ELLENED VESZÍTENI!
Kitartottam a kezeimet magam elé védekező pozícióba, és reméltem a legjobbakat. Tudtam, hogy esélyem sincs ellene, de talán túlélem…
Aztán a robbanás fülrepesztő hangja… és a repülő ezüstszínű darabkák…
- MIT CSINÁLTÁL, TE KIS PATKÁNY?!
Feltehetőleg a kitartás nem vette jó néven, hogy nem sikerült elsőre kiütnie. Bár nem értem, miért nem…
A köd lassan, de hatásosan oszlani kezdett, és szemben velem az elképedt kitartás állt, földbe gyökerezve. Szerettem volna megmondani neki, hogy én sem vagyok nála kevésbé tájékozott a dolgot illetően, de ez nem az a pillanat, amikor beszélgetni szeretnék vele.
- Megkeserülöd! – bíztat ilyen módon

Oldalra pislogok, megvan e még az eddigi szúrós útitársam. Bár nem hiszem, hogy elmert volna menni. Túlságosan fél tőlem, meg az egész helyzettől.
- Jól… jól vagy? – kérdezem tőle
- Nem félsz? – kérdez válasz helyett
- Kitől kellene? – vigyorgok ál-magabiztosan
- A kitartástól. És ami mögötte van…
Mi van mögötte?
Fal fehéren fordulok újra szembe kitartással, és meglátom mögötte azt, amitől kisbarátom feltehetőleg a világból is ki fog menekülni…
Egy tízemeletes magasságát ütő, kékeslila árnyalatú vigyorgó valamit látok, amiről lesüt, hogy elvi ellensége mindennek, aminek köze van a vidám dolgokhoz.
Szép kilátások.
Tulajdonképpen azt sem tudom beazonosítani, hogy mi is ez pontosan… Olyan kocsonya állagú, és hullámzik. Ez most komolyan benne van Dávci fejében?!
Nagyon úgy tűnik, hogy nem szeretne engem viszontlátni az életben.

Kocsonya bácsi kéjesen vigyorog le, rám, aki kicsi porszemre előtte. Itt ma ki leszek csinálva…


Egyszer csak furcsa, hosszú köpenyes fickók vágódnak a színre, arcukon nem kevésbé különc maszkokkal. Most már teljesen biztos, hogy rosszat fogok álmodni, de azért megpróbálom nem eltakarni a szememet.
Persze mindenkire egyszerre jön rá a beszélhetnék:
- Na, te kis rágcsáló, mire vársz…? – kacsint a kitartás
- Mene… menekülj… - nyüszít a félénkség
- Nem jutsz ki… - duruzsolja a reménytelenség
Szeretném, ha végre megértenék, hogy csak egyetlen dolog miatt jöttem…
De félek, ez nem most lesz.
- Elnézést… szólhatok? – mosolyogok mindenkire – Remek, akkor először is. Maguk kik? – mutatok a sorfalat álló maszkos ürgékre
- Mi vagyunk a személyes érzelmek.
A vércukorszintem és a vérnyomásom a megengedett alá esik… szóval ők lennének azok?
- A mi dolgunk mostantól a védelmi feladatok ellátása ön körül.
- Miért? – pislogok nagy szemekkel
- Önhöz viszonylag sokunkat kötik emlékek.
- Nem értem, de azt hiszem, nem kell nekem mindent érteni…

Persze abban biztos voltam, hogy kitartás és reménytelenség nem fogja némán és megilletődve végignézni a beszélgetésünket, és ahogy láttam, hogy kitartás a háta mögé nyúl, már rohantam is amerre tudtam. A köpenyes szekta meg utánam. Szép színház az élet…
- Kibaszott kis patkány, állj meg! El akarlak végre intézni!
- Isten, segíts! Miért én kerülök mindig ilyen helyzetbe?!
- Már a hit sem segít… örökre véged!
- Várjon, kisasszony, megvédjük!
Nem vagyok benne biztos, hogy Dávci tudja, mi zajlik a fejében. Ha tudná, ugye nem hagyná, hogy az érzelmei kinyírjanak?!
- Állj már meg! Gyors lesz, ígérem!
- Ha megállsz, vár a sötétség… nincs többé remény…
Valószínűleg ez így ment volna, amíg végkimerülésben el nem vágódom, de a szekta ezúttal aktivizálta magát, és sorfalat állt a támadóim előtt. Kitartás és reménytelenség a rögtönzött kordon mögül pislog felém…
Az egyetlen köpenyes, aki nem állt be a falba, most odaballag lassan mellém… Hmm, mintha valahonnan ismerős lenne. De miért…?
- Elnézést a kellemetlenségekért. Innentől megoldjuk.
- Miért te vagy a…
- Vezérük?
- Ez több, mint bizarr, de legyen. Szóval, miért pont te?
- Mert én nem személyes érzelem vagyok. Pontosabban nem máshoz kapcsolódó érzelem.
Bő szókincs, magas termet, lobogó köpeny… nem értem, miért ismerős. Ilyen figurákkal biztosan nem találkoztam kint. Vagy hallucinálok?
- Rosszat sejtek… te lennél…
- Az önimádat, pontosan.
Szerencsétlen önimádat szörnyen meglepődhetett, mikor meglátta, hogy hanyatt vágom magam a földön.
- Ez most teljesen komoly?! Dávci önimádata csak ekkorka?!
- Tulajdonképpen nem is önimádat. Inkább… a hit önmagában.
Így azért szebben hangzik, igaz?
- Az nekem is el kéne… de tényleg nem értem, miért segítenek a személyes érzelmek…
Láthatóan fárasztom szegényt önhitet, de mivel elvileg engem kell kiszolgáljon, nemet sem tud mondani. Hmm, nem hátrány.
- Először is, kisasszony, mi a látogatásának célja?
- Hát hogy megtudjam hogy… - suttogom a fülébe
- Gondoltam. Ezért találkozott pont ezekkel az érzelmekkel – mutat a többiek furcsa kis tájképére – mert egy bizonyos dolgot keresett. Ezért a félelem, ezért a kitartás és a reménytelenség. És végül az emlékek.
- De hát ők nem személyes érzel…
- Ne szakítson félbe, kérem. Az emlékek csak apró gömbök… és az összes fontosabb velünk van. Ezeket más emberekhez kapcsolódó érzelmek hozták magukkal.
- Azt hiszem… értem.
Nem, nem értem. Képtelenség lenne, hogy felfogjak mindent, ami itt történik.
- Meddig… maradhatok? – sóhajtom megszeppenve
- Talált választ a kérdésére?
- Azt hiszem, nem.
- Akkor egészen addig, amíg az meg nem lesz. Most viszont azt hiszem, fel kell vennie a harcot velük.

Önhit ránt egyet a jobb karomon, és bíztatásként még meg is szorítja egy kicsit. Hát, bizalomra szükségem lesz.
A maszkos alakok szétrebbennek, üres teret hagyva köztem és a többiek között.
- Kisírtad magad kis patkány?
- Ez lesz a végső küzdelmed.

Igen, a legvégső. Ha le tudom győzni a reménytelenséget és a kitartást, letudtam mindent, ami köztünk állt. Talán akkor megtudom azt is, amiért jöttem.
Sírni nincs értelme, legalábbis most biztosan nincs. Már minden könnyemet elsírtam a témában.
- Készülj, patkány. Mosolyogj, ez lesz az utolsó grimasz az arcodon.
- Lássuk.
- Elbízod magad…

Kitartás mintha meggyulladna. Nem vörösen ég, és mintha nem is érezné igazán. Hasonlít egy kék, lángnyelves aurához.
Rám vigyorog, aztán eltűnik.
A lángok pedig egyetlen kicsi labdává ugranak, ami végül hatalmas sebességgel nekem vágódik.
Olyan volt, mintha egy teleport varázslatot mondott volna rám…
Az egyik pillanatban még láttam a maszkos bandát körülöttem, a következőben pedig már mérföldekkel messzebb jártam, az ujjaim előtt a taszító golyóval.
A tenyerem körül is megjelent a kék tűz, de nem volt forró… zsibbasztóan hideg volt.
Nehéz volt.

Vártam, és reménykedtem, hogy eltűnik. Már nagyon messze járhattam, mire a kék lángok közé narancsszínűek is bevillantak.
Az én aurám árnyalata.

Felnéztem. Ugyanaz az ég mosolygott vissza rám, ami alatt nyáron együtt voltunk. A csillagok, a hold és a nagy fekete lepedő, amit reménykedve bámultam éjszakákon át…
Mint ott volt.
Eszembe jutott az összes titokban elsúgott vágy, reménykedve elhatározott álom és mosolyogva elgondolt emlék.
A múlt nyarunk.
A labda már egészen apró volt, a körülötte táncoló lángok viszont az égig kígyóztak.
Egy könnycsepp esett közéjük. Aztán még több…

Senkitől nem búcsúztam, csak lassan elsétáltam a naplementébe, amit az aurám szalagjai festettek a belső égre.
És reméltem, hogy ott marad.
A nyom, amit én hagytam ott.
Talán egyszer mást is itt hagyhatok neked.
Chii



 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

emese-san@freemail.hu

(Talán... az Őrangyalod ^^, 2009.04.17 23:45)

Ejj, Te lány... Én is szívesen terveznék ilyen kirándulást M-kun fejébe, de még nem beszélgettem vele önfeledten... Annyira...
A vége... A vége azzal egyezik meg amire gondolok? Hiszel abban, hogy az emlékeid nyoma megmaradt benne, és Ő abban hihet?
Remélem Hiszel... Abban, D-kunban, bennem/nekem...
Mert szeretném, ha már ennyire benne vagyok a problémák megoldásában, hogy sokszorta jobb jövőd legyen, mint nekem! ^^