Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kontroll

2010.06.15

- Nem fogok veszíteni, te ribanc!
Arcul vágtam a vörös rúzsos kislányt, aki nagyot nyekkenve landolt a metró sínek között. Egy csepp szánalmat sem éreztem, ha a vigyorgó arcára néztem, és jóleső kielégülés volt minden mozdulat, amit az ő kárára tehettem.
- Tényleg nem? Miért, ki vagy te, az atyaúristen?
Undorodó modora még jobban felhúz a kelleténél. A körülöttünk állók már görcsben figyelik a jelenetet, ahol egy sorozatgyilkos ütlegel egy kislányt. De olyan gyávák, hogy közbelépni nem mernek. Mint a homokba bújt dadapókok, arra várva, hogy egyetlen ballépésedre megtámadjanak.
- Meg tudom tenni!
A metró csikorgó fékekkel fékez a megállóban, én pedig leugrom elé, pont szembe a reflektor fényével. Az a szemembe világít, és egy pillanatra megvakulok tőle. Ezalatt ellenfelem csúnya nagy előnyt szerez, így hidegben úszó kezekkel rohanok utána, egyenesen be, az alagútba. Az utasok halálra váltan őrjöngenek a peronon, és még épp elkapom a veszélyt jelző sziréna hangját. Nyilván nem tetszik nekik, hogy valaki letépte a szabályaik láncait.
Az alagút fojtogató, levegőtlen sötétjében megsokszozom a lépteimet, hogy utolérjem. Rohanunk végig a vezetékek mentén, hátra nem nézve. A kis szolgálati lámpák sokszínűsége kimarja a szemeimet, de nincs idő megtörölni, bármennyire is csíp vagy éget. Le vagyok maradva, és a mögöttem dübörgő éjféli expressz nem a hezitálásáról híres. Vágtatok, küzdök méterről méterre előre a földi pokol eme csinos megtestesülésében.
Az adrenalin sivító versenyautóként száguld, lódul előre a vérereimben, olyan hatalmat adva vele, amit magamtól nem érnék el.

Váratlanul felsírnak a sínek a talpam alatt, jelezvén, hogy az óra ketyeg. Az utolsó száz méter őrjítő egymásutánban lassúzik el a kimerült szemeim előtt, mikor végre megpillantom a következő megállót jelző fényeket. Beérem az ellenfelem, aki hisztizve, toporzékolva küszködik, és irgalom nélkül le is hagyom.
- Nem tudom elhinni...! - nyögi, és sikítva veti magát utánam, belekapaszkodva a kabátomba.
A metró hangjainak hullámai egy csapással elérnek minket, és felzúg a járgány mögöttünk. Nincs sok hátra... sem a megállóig, sem az életünkből.
Csontrepedés hangja tölti be a levegőt, és rettegve meredek magam mögé: a kislány eszelősen vigyorogva húzza maga után a jobb kezét.
Szeretnék én is üvölteni, és megvárni tehetetlenül a biztos elcsapást. A becsapást, amivel magamat igen, mást nem tudnék megtéveszteni. A hullám nem tudná kimagyarázni a mentősöknek a helyzetet.
Levegő után könyörögve kényszerítem a lábamat mozgásra... csak most ne essek össze. Csak kibírjam... megígértem, a kurva életbe is!
A vonat ámulatba ejtően gyorsan közeledik, és van egy olyan érzésem, hogy ezt nem úszom meg szárazon...
Mélyet szippantok a nem létező levegőből, és meglódulok, hátra nem nézve. Az egész testem úszik a hideg csípős érzésében, ösztökélve arra, hogy rohanjak, rohanjak a tetves életemért gyorsabban. A vonat rácsatlakozik a mögöttem lévő sínekre, és csikorogva száguld a hátam, a célpontja felé. A kislány őrülten vihogva csúszik az alagútban utánam, Őrá a biztos halál vár. De én nem halok meg itt...!
Földöntúli fényeket látok futás közben: világítanak, és egybemosódva táncolnak. A hideg meleggel vegyül, és így teszem meg az utolsó pár métert - a kezem még épp elkapja a korlátot, mikor a vonat a kék vagonokkal röhögve süvít el mellettem, vértengert zúdítva a megálló kies csempéjére.

Lihegve borulok a koszos, rágógumival teleragadt földre, és elterülök rajta. A hideg bogarak módjára rohangál a testemen, és a sokat próbált tüdőből felszakad a hörgés. Undorodva köpöm ki a számba került vért, és felülök.
Túléltem.
A Blaha Lujza téri állomás kérkedve bámul le rám, némi megvetéssel fűszerezve.
Mintha csak azt mondaná...
' ~ Győztél. És legközelebb...?
Kinél van... a kontroll?'

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.