Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kotohiki Kajoko

2009.06.05

Tornacipők surranása, egy szoknya szakadása és egy elfojtott sírás.
Kotohiki Kajoko (8. lány) végig rohant az ösvényen, ami felfelé vezette a hegyre.
’ Miért, miért kell itt lennünk?! Ki akarhatta, hogy itt végezzük?!’
Ahogy kiért a síkra a hegy tetején, megtorpant, és letérdelt.
Megpróbálta elfelejteni, hogy ő azért van itt, hogy megfürödjön az osztálytársai vérében…

Kajoko szerette az irodalmat, a verseket, és mindent, amivel kifejezhette az érzéseit.
Ha lett volna nála akárcsak egy koszos füzetlap, biztosan leírta volna a gondolatait.
De abban sem volt biztos, megéli e a hajnalt.
A táj ugyan még fárasztó narancs napfényben fürdött, de ha Kajoko az égre nézett, máris úgy tűnt neki, mintha halott lenne.
Egy lélegző kísértet.
Milyen érdekes.

Valahol mélyen a lány tudta, hogy még lélegzik, ez a remegő test a fényben a sajátja, és az ő könnyei öntözik a poros földet.
De képzeletben messze járt… valahol, a hullámokon is túl…
Kajoko szerelmes volt.


Nem rég történt, alig múlt hetekkel.
A fiú is oda járt, ahova Ő. Titokban figyelte, és ha tekintete viszonzásra talált, belepirult.
Nem is kívánt az sorstól mást, csak hogy ezeket a szép érzéseket ne mossa el nyomtalanul az élet.
De most, hogy itt hevert összetörve egy szigeten, ahol halálra volt ítélve mindenki mással együtt, minden reménye füst módra szívódott fel a levegőben.

’ Hülyeség, hogy az emberre angyalok vigyáznak. Nem is léteznek. Sőt, Isten sem!
Mert mégis, melyik Isten hagyná ezt?!’
Kajoko kezdett kijönni a sodrából a tehetetlenség fojtogató érzése miatt.
Soha többé nem látja már a fiút.
Soha többé nem mehet sétálni a városba, ahol született.
Soha többé nem köszön neki a kedves szomszéd.
És végül eljön majd az idő, amikor már nem is látja a határokat sem, amik elválasztják a régi életétől.

Belemarkolt a szakadt szoknyájába, és dühében még egyet rántott rajta.
A gyenge anyag sóhajtva engedelmeskedett.
Kajoko legszívesebben miszlikbe tépte volna, de valami még vissza fogta a rég oly sok verset írt kezeit.
Nem akart meghalni.
’ Utálok mindent, ami nem hagyta, hogy boldogan éljek!
Miért kell meghalnom itt, mindentől távol?!
Mi volt az a rettenetes bűn, amiért ezt érdemlem?!’
Kajoko a nap felé fordult, hogy attól kapjon választ.
De a sárga gömb csak kegyetlenül hunyorgott az égen.

’ Érdekes. Innen látni azt a szigetet is, amit hazulról nem lehet, csak hatalmas vihar idején.
Azt hiszem, Megi a neve. Ha még életben lennék, biztosan csábítana, hogy ezt papírra csorgassam… de egy halott kezei mozdulatlanok.
Sosem hittem volna, hogy egyedül és ilyen fiatalon fogom itt hagyni ezt a világot.
Boldog, és késő véget vártam, dicsfénnyel és megnyugvással.
És most mégis itt vagyok, az otthonomtól távol, elhagyva.
Sehol az álmaim.’
Csak nézte a sziget hegyét, ami megtörte a fájdalmas naplemente égboltját.
Tulajdonképpen majdnem hálás volt annak a halom földnek, hogy ad valamit, amin gondolkodhat.
És bár Kajoko a halál küszöbén egyensúlyozott, mégiscsak költő volt.

De még neki is nehezére esett leírni a helyzet fájdalmasságát.
Futott volna, ha lett volna hely, ahová mehetne.
Szeretett volna, ha ott lett volna, aki megérdemelte.
Élte volna az életét tovább, ha módja lett volna rá.

Kotohiki Kajoko nem volt csúnya lány. Az osztálybeli fiúk szerették hazakísérni és mellé ülni órákon.
De nem volt itt vele egyikük sem, hogy megvigasztalja.
Sőt, szinte biztos volt benne, megölnék az első adandó alkalommal, ha úgy adódna.
Nehezére esett volna bárkiben is megbízni.

Félt a háta mögül előbújó árnyaktól és suttogó hangjaiktól.
A nap korongja lemenőben volt, és magával húzta Kajoko minden önbizalmát is.
Sötétedett.
Az éjszaka kiválóan párosul a vérszaggal.

’ Félek tőlük. Nem találhatnak meg… mert végem.’
Futásnak eredt. Le a hegyről, el a nap kutató szemei elől.

’ Legyen hát!
Gyűlölöm az engem körül ölelő világot, amelyben már csak a halál vár rám!
Utálom ezt a helyzetet, és nem megyek bele!
Én… én… szeretni akartam Őt.
De helyette… itt fogok meghalni.’

Kajoko csak rohant bele a sötétbe, nem nézte hova lép, vagy mekkora zajt csap.
Hajtotta az adrenalin, amely veszett ló módjára száguldott az ereiben.
Szemeit a homályba meresztette. A máskor nyugodt szembogarak most tűzben égtek.
Sűrűn vette a levegőt, amely heves zihálást eredményezett.
Szoknyája lobogott utána a menetszélben.
Ordítani szeretett volna, de egy ilyen szigeten egy jobb sikítás is az életedbe kerül.

- NEM! NEM! NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – szakadt fel a tüdejéből
De már azzal sem fáradt, hogy a szája elé kapja a kezeit.

Fölötte nagybácsi módjára mosolygott a tele mert hold.
- Lehet, hogy halott vagyok, de nem néma! Most lőjetek!
Egy ugrással a mellette húzódó mezőre lépett, és önelégülten vigyorogva várta a halált hozó lövedéket.
- Talán, mégsem hallotta senki. – sóhajtotta lemondóan – Még egy nappal tovább élek.

Később behúzódott a bozótba, és ott várta a sors újabb fintorait.
’ Talán sajnálom, hogy meg fogok halni. Talán nem.
Ki tudja…?
Bár elmondhattam volna annak a lükének, hogy nagyon szeretem.
Már késő.
Nincs több alkalom. Lényegében semmi sincs már.
Csak a halál… ’



Kotohiki Kajoko pedig elaludt a felette hunyorgó hold alatt.
Sosem tudta meg, hogy röviddel távozása után az irodalom tanárnő magához vette irományait, és elvitte a nyomdába.
A lány híres lett. De csak halála után.
Ő, a fiú, akiért mindent megtett volna később feleségül vette az egyik csoporttársát, és boldogan éltek a városban, ahol Kajoko is született.
Fogalma sem volt arról, ki leste őt híven olyan sokszor, de valahogy megmagyarázhatatlanul, azon a teliholdas éjszakán egy dalt hallott.
’ Ma éjjel nem megyek haza, ne várjatok.
Míg én vándorlok, csak aludjatok.
Nyáron a mezőkön a napsütésben,
Ősszel a fáradt levelek fényében,
Télen a mélykék tavi jégen,
Tavasszal az ébredő szűz léptében.’

Kotohiki Kajoko másnap délután meghalt.
De addig… csak békésen aludt az avarban, a hold védő szemei alatt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

reklám

(Tsuki, 2009.06.12 13:05)

dejó.
bezzeg az én blogomhoz folyton valami képes bibliát reklámoznak... itt meg "Éjjel bizony aludni kell!" reklám van...
tök idevág....
de egy antiszemitához hanuka ünnepet párosítani, vagy egy nőstényhez pénisznagyobbitó reklámot tenni, esetleg a férfiakhoz menstruációs görcs könnyitő tablettát visszhangozni elég xiki, nemde?