Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar ember nem felejt

2011.02.27

Vágtattunk a pusztában, az éltető nap korongja olyan büszkén tűzött le ránk, mintha saját gyermekének tekintene.
Előd persze felvágósan előrenyargalt, sokkal előrébb, mint az illem megengedte volna. Hosszú idő alatt hozzászoktam ahhoz, hogy mindig jobb, mindig erősebb, mindig férfibb akart lenni nálam - én csak a kishúga, Erzsébet voltam. Amióta világ a világ.
- Héé, kisasszony, ne tátsd a szád, mert belerepül valami! - kurjantotta, és hátrafordult. A keze intésre emelkedett, és akkor ugyanazt éreztem, mint mindig, ha eltávolodott tőlem: az ő arca az enyém. A keze is, ahogy az egész lénye. Testvérek vagyunk, egy vérből, egy közösen dobogó szívvel.
Grimaszoltam, és gyorsabb vágtára ösztökéltem a lovat. Nem tartott egy pillanatnyi ideig sem, hogy utolérjem.
- Az utolsó egy tohonya janicsár! - kiáltottam rá, és nevetve válon vágtam. Talán nem ez volt a legkedvesebb gesztusom felé, de Elődöt láthatóan nem zavarta. Megsarkantyúzta az állatot, és máris hetedhét határon túl járt. Porzott mögötte a földünk.
A nap delelőre hágott a fejünk felett, és feltűntek előttünk Fogaras nagy hágói. A királyi csúcsokat most is, mint mindig, hó sipka fedte. Ez már a határ - tovább nem merészkedünk.
- Rendben, Előd, most ez egyszer tiéd a győzelem - mondtam elfojtott hangon - De menjünk haza... nagypapa mérges lesz, ha megint elkésünk.
Nem akartam észrevenni a kalandvágyat a szemében. Mindig attól féltem, hogy elmegy, otthagy, és kettészakadunk. Mert annyira javíthatatlanul ki akart szabadulni azokból a béklyókból, amiket azért alkottak, hogy megvédjenek bennünket. Előd vére forróbb volt a napsütésnél, és úgy hajtotta előre, mint mennydörgés a megbokrosodott állatot. Nem ismert sem Istent, sem embert. Legfőképp engem nem.
Én sem voltam soha különb. De a veszély ilyen nyilvánvaló jelenléte lehűtötte lázongó kedélyeimet.
A bátyám viszont mérgesen farkasszemet nézett a magaslatokkal.
- Utálom ezeket a hegyeket! Csak azért vannak itt, hogy megszabják, ami anélkül is nyilvánvaló... - füstölgött magában - Nagyapa törvényei olyan nevetségesek. Nem vagyunk már gyermekek!
Megnyugodtam. Ha ilyesmiket mondott, mindig feladta a lehetetlen küldetések kergetését. Megfordítottam a lovamat, hogy hazaporoszkáljunk, amikor ismeretlen hang csendült - és hússzorosan verték vissza a hegyek.

Nem ismertem senkit, akinek ilyen hangja lett volna. Egyszerre volt végtelenül csábító, és ijesztően taszító is. Benyomások ilyen keveréke hidegrázás szerű volt, és mindketten kapkodni kezdtük a fejünket a forrása után.
A fák közül kilépett egy kislány. Nem volt nagyobb egy borjúnál - védtelen és gyenge. Ezt gondoltam róla, ahogy lépésenként közeledett felénk. Fekete haja, napbarnított bőre, nagy vörös szemei nem tették szimpatikussá. Az arca azonban hívogató volt. Előd leugrott a nyeregből, és kinyújtotta felé a kezét.
- Üdvözlöm, kisasszony! A nevem Magyarország! Ő ott a testvérem - intett felém - Bözs... Erzsébet.
Mindketten láttuk, hogy nem ember. Járása, mély tekintete elárulta, hogy ugyanolyan országgal van dolgunk, mint mi magunk. A kisurgázása hűvös volt... még fél méter távolságból is.
- Hát szia, te székely. Én Románia vagyok.
Megütköztem ezen a megszólításon. Előd a testvérem - együtt alkotjuk Magyarországot. Már épp meg akartam szólalni, amikor megelőztek:
- Honnan tudod, hogy székely vagyok?
Előd mohó kíváncsisággal meredt az idegenre, az én állam pedig leesett. Tudtam, hogy a népe székely. Az enyémet pedig mások hunnak hívják. De egyek vagyunk... nem különböztetjük meg ennyire az embereket. Együtt alkotjuk azt az egységet, azt a nevet, amit mindenki félve ejt ki: magyar. A testvérem pedig épp most fejezte ki különállóságát. Nem jutottam szóhoz.
- Látszik, hogy mennyire különbözöl a magyartól. - mutatott rám - Ő nem olyan, mint te.
Éles fájdalmat éreztem... és leugrottam a nyeregből én is. Dühösen indultam el Románia felé, és közben előhúztam a késemet. A torkának szegeztem, és elszántan a szemébe néztem.
- Vond vissza! Mi összetartozunk! Összeköt a vér! - sziszegtem - Bárki, aki meg meri kérdőjelezni, meglakol!
De Románia nem ijedt meg tőlem, mint annyian előtte. Cseresznyeajkait gonosz vigyorra húzta, és visszafordult a bátyámhoz, a fenyegetettség ellenére.
- Magyarország egyáltalán nem olyan, mint te. Inkább rám hasonlítasz. Láthatod, milyen vad a természete. Te sokkal különb vagy nála.
Előd tanácstalanul nézte a kialakult jelenetet. A keze remegett, a szeme elkerekedett. Szinte láttam, hogy gondolkozik magában. És ettől csak még pocsékabbul éreztem magam. Leengedtem a kést, és visszaléptem a lovamhoz.
- Én nem hallgatom ezt az őrültséget. Visszamegyek az enyémekhez.
Választ sem várva elnyargaltam, és próbáltam nem észrevenni, hogy a könnyeim a szélbe vesznek. Ott, kint a semmiben senki nem hallotta, vagy látta őket. Még jó... nagypapa nem örült volna, ha azt látja, hogy nem tudok uralkodni az érzéseimen.
Mire hazaértem, már mind felszáradtak.


Este Előd is visszatért, belépett a jurtába, ahol már a lefekvéshez készülődtem. A kinti tűz sziluetté fakította az alakját az állatbőrökön. Megtörtnek, legyőzöttnek tűnt, ahogy odabotladozott a fekhelyéhez, és lerogyott. Egy árva szót sem szólt, hallgatott, mint a sír.
Megfésültem a hajam, megvetettem a vánkost, kikeféltem a csizmám. Az esti rituálé legrosszabb része persze a mosakodás volt. Gyűlöltem mosakodni. De amit muszáj, azt muszáj, nem igaz?
Tisztán dőltem a nyughelyünkre, és kifelé fordultam. Odakint még mindig beszélgettek az öregek, valami germánokról. Kellemesen álmosító volt, és elpilledtem. Előd levetette magát mellém, és hosszú karjával maga felé fordított. Zöld szeme világlott a félhomályban.
- Erzsi, sajnálom. - suttogta
- Mit? - kérdeztem vissza
- Hogy csak ott tátottam a számat... amikor neked volt igazad. Nem számít, minek nevezzük, mi együtt vagyunk egy egész.
Végtelenül megnyugtattak a szavai. Ezek szerint nem csak én érzem úgy, hogy eltéphetetlen a kötelék, ami összeköt.
- Nem számít. Majd többet nem lovagolunk arra. Románia nem lesz a szövetségesünk. Ennél nagyobb bajunk sose legyen az életben.
Előd nevetett, és újra éreztem azt a családias érzést, amit csak az ő közelében tudtam. Hozzábújtam, és végre annyira védtelennek és gyengének tűnhettem, amilyennek csak akartam. Most ő volt az erős, a bátor, aki megvéd mindentől.
Persze, ez majd a nap felkeltével változik. Akkor majd megtanulja a magyarok becsületét nagyapától, amiért elkószált.



Naiv voltam akkor. Egy naiv kisgyerek, aki azt képzelte, a családja örökre az övé.
Most itt ülök a Hősök terén. Csodásan ki van világítva, csak úgy ragyog, mint annak idején a hadak útja. Akaratlanul is emlékezni kezdek a vándorlással eltöltött időkre, amikor még csak a csillagok mutatták a hazavezető utat. Nagypapa talán nem helyeselné, ha itt lenne velünk. Előd sem.
De éppen ez az - egyikük sincs velem. Egyedül vagyok, egy szál magamban itt, Európa közepén. Emberek jönnek, emberek mennek. A történelem sebes sodrású folyóként ragad magával, néha mellém lök sorstársakat, aztán újra elragadja őket.
Azt hittem, Románia nem zavarja majd a köreimet azután. De mint mondtam, naiv voltam. Talán most is az vagyok.
Trianon palotájában állva tudtam, hogy súlyosan meg fogok bűnhődni azért, amit tettem. Azért is, amit egyáltalán nem tettem.
- Ah, Mon Elizavetta! Hát megjelentél... személyed mindig feltüzel. - mondta Francis, és láttam rajta, hogy sajnál. Szavainak nem volt olyan éle, mint máskor. Csak megszokásból beszélt, szinte megszokásból vette a levegőt is közben.
A terem túlsó felén a győztesek. Testtartásuk nem volt diadalmas. Az egész esemény emlékeztetett egy temetésre inkább, mint háborús bűnök megtorlására. Nem így képzeltem el.
Aztán elém tolták a könyvet, amelynek minden egyes oldalát, minden átkos karakterét gyűlölöm, a szívem mélyéig. Ilyen hurkot nem vetett az élet soha azelőtt és azután sem a nyakamba. Előd, az én drága bátyám... Románia kezei között. Rögtön tudtam, hogy ez az ő műve. Attól a naptól kezdve magának akarta, hogy először találkoztunk.
És az elválás. Ahol mindketten kemények, tartózkodóak voltunk. Álltunk a határ két oldalán vigyázban, mögötte Románia bujkáló mosolya, mögöttem egy egész síró nemzet.
Ő nem sírt. Én sem. Csak némán megöleltük egymást, és alig hallhatóan suttogtunk istenhozzádot.
- Héderváry Erzsébet, megbízlak azzal, mint a bátyád, mint vér a véredből, mint lelked másik fele, hogy miképp vigyázod majd lelkem nálad maradó felét, úgy vigyázz a népünkre is. Könnyet ne ejts, tudom így is, hogy szerettél. Mennem kell, mert kezem törvény köti gúzsba, és megyek, mert így látom jónak. Jusson eszedbe az, amit akkor mondtam, mikor a csodaszarvas nyomába eredtünk. És kérlek, ne felejts el soha, soha, amíg élek, amíg élsz...

- Héderváry Előd, fogadom, hogy mint a húgod, mint vér a véredből, mint lelked másik fele, őrizni fogom népünk nálam maradó felét. De ahogy én fogadalmat teszek, úgy elvárom tőled is, hogy tekintsd őket mindig elsőnek, bármit is ad a sors. Ellenkezni most már oly hiábavaló lenne, a szerencse kereke ellenünk forog. Nagyapánk szíve megszakadna, ha látná, milyen árváságra jutunk most mindketten. Nem felejtek, mert magyar ember soha nem felejt. Örökre összetartozunk mi, Attila büszke gyermekei, amíg a hadak útja világít odafent. Isten veled, Előd. Isten veled, székelyföld!
Mögöttem pedig egy egész nemzet üvöltött fel tehetetlen fájdalmában és zokogásában.

Így lehet, hogy mindenkit elvesztettem. Nagypapát, Elődöt... később a hitvesemet, Roderichet is.
Ahogy Gilbertet is, akinek érzéseit csak halála után fedeztem fel. Túl későn.
Most itt vagyok tehát, beköszöntött a 21.század. Sokat remélnek tőle. Mindenki előretekint.
Én azonban nem. Én a múltban élek, mert...


Magyar ember nem felejt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.