Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


System of Romance

2010.05.03

- Te vagy a legédesebb méreg, amit valaha kóstoltam...
Aztán a nyakamba harapott a fogaival, és már egyáltalán nem volt kedvem magamnál maradni.
Ez volt az első élményem. Semmi extra.


Azon a nyáron, mikor 16 lettem... lefeküdtem egy fiúval, akivel az interneten ismerkedtem meg.
Rendben, ez olyan dolog, aminek hallatára az emberek el szokták húzni a szájukat, és addig gúnyolódnak rajtad, amíg már a végén azt is szégyelled, hogy egyáltalán kinyitottad a szádat. Mintha ők sosem tennének semmit, amit kifogásolni lehet.
Nem vagyok szent, ez tény. Sem előtte, sem utána nem jutott az eszembe, hogy ezt most nem kellett volna.
Amúgy is, a szerelemnek csak pár feltétele van, olyasmik, amik mindenkit érdekelnek:
Például, hogy mennyire csinosak, mennyire hosszú a karjuk és a lábuk, szórakoztatóak e, vagy hogy gyengédek e szex közben akik szóbajöhetnek.
Egyszóval mindenki pontosan ugyanolyan önző, mint a másik.
Felesleges akkor egy olyan dolgon problémázni, mint amit én tettem.

- De gáz, már te is?! - kérdezte Tomo chan, miközben hazafelé sétáltunk. A cigije már csak egy hosszú rúd volt, ő mégsem vette észre.
Fogalmam sincs, miért nem.
- Már ezerszer mondtam, hogy csak egyszer tettem meg... - sóhajtottam válaszul, mert éreztem, hogy ha nem avatkozom bele, ez lesz a téma egész délután.
- Nem kellett volna elengedned, ha úgy gondolod, hosszabb távra is jó lett volna. - lepöccintette a hamut, és várakozóan bámult rám.
- Ja, de nem gondoltam úgy, hogy bármi extra lett volna.. érted.
Elgondolkozva szívott egyet, majd megint felém fordult. Aha. Most jön a végső csapás.
- És neked nincs pasid, pedig 17 vagy. - az ő szájából ez legalább úgy hangzott, mint ha az anyám mondta volna.
- Hát, Tomo chan, téged sem látni mostanában valami sűrűn a barátoddal... - húztam fel a szemöldököm.
Az ég felé nézett, mintha valami kiborítót és unalmast mondtam volna. Ez az a pont, ami a legjobban idegesíti a barátnőmet.
Aztán persze eldobta a maradék cigijét, és dühös léptekkel elindult.
- Kidobott. Mikor legutóbb találkoztunk. - vetette oda, mikor utolértem.
- Ah...? - lepődtem meg, és igyekeztem nagyon megértőnek látszani.
És hogy miért töröm magam? Nem tudom. Ez benne a legijesztőbb. Csak mert tényleg nem érdekel.
- Ja. Gáz sztori.. megtudta, hogy nekem volt klamídiám.. - vigyorodott el, és látszott rajta, hogy nagyon erősnek akar tűnni.
Ráhagytam, mert elvégre ki vagyok én, hogy tönkretegyem Tomo chan képzelgéseit...?
- Oh, igaz. - bámultam rá, aztán mentünk tovább.
Aztán hirtelen megszólalt, valami olyasmivel kapcsolatban, amire számíthattam volna.
- És mesélj még, milyen is volt az első? Milyen fajta srác volt?
- Hát tudod.. nem igazán emlékszem rá. - vontam meg vállam. - Túl csendes volt. És még a nevét sem árulta el. Nem volt benne semmi jellegzetes.
Akkora értünk az utca végére, ahol egy idétlen nagy hirdetőtábla rontotta a hely képét. Leginkább bűnügyi jelentés meg hasonlók foglalták el, semmi érdekes, vagy figyelemfelkeltő. Ronda volt, hámlott a fala, a fa része pedig korhadt. Senki sem szerette.
- Pont olyan, mint ez a srác - mutattam egy szakadt szélű papírra, csak hogy Tomo chan is láthassa, tényleg nem volt okom megjegyezni a fiút.
Alatta egy bájos hozzáfűzés: sorozatgyilkos, Ozawa Mitsuo (23.)
Elhúztam a számat, és inkább balra néztem.. ez nem volt jó hasonlat. Kiráz a hideg.
- Ez a srác van mostanában minden TV-ben. - állt mellém Tomo chan, és vizslatni kezdte a plakátot. - Egy csomó középiskolás csajt kapott el, megerőszakolta, aztán kinyírta őket. Te nem szoktál Tv-t nézni?
Mivel látta, hogy nem fogok válaszolni, folytatta:
- Állítólag a szobájában még felvételeket is találtak. 8 áldozat volt.. vagy 10? Igazán brutális egy alak.. jobb, ha vigyázunk, nem igaz?
Tomo chan imádta a frászt hozni az emberekre, de mivel régóta ismertem, tudtam, hogy most kivételesen nem túloz.
A világ körbefordult a szemem előtt, és valahogy nem éreztem úgy, hogy sokáig vissza tudom tartani, ami kikívánkozik odabentről.
- Sajnálom, eszembe jutott valami.... fontos. Haza kell sietnem. - hazudtam feleslegesen és átlátszóan.
- Oh, igazán? - kérdezte szintén csak formalitásból a barátnőm. Nem tűnt csalódottnak, vagy valami.
- Aha... viszlát később!
És elrohantam a folyó menti rakpartok felé. Ott mindig nagyon kevés ember lézeng, nem hiszem, hogy bárkit is zavarna egy kóbor róka az épületek között...
Sok, nagyon sok színes pötty kavargott a szemem előtt, és muszáj volt megkapaszkodnom.
Azt hiszem, iszonyúan hülyén nézhettem ki, ahogy ott görnyedtem egy lámpaoszlop mellett, és a pulcsimat gyűrögettem.
Közel voltam ahhoz, hogy elájuljak.

- De.. az már jó egy éve volt.. és ha elmondom a rendőröknek, mi is történt, biztos sok kérdést tesznek majd fel...
Mert hát persze, hogy Ő volt az. Kifogtam egy sorozatgyilkost.
- És akkor felhívják az otthoniakat.. akik még többet kérdeznek. Fenébe, az nagyon rossz...
Csak a gyanúsan halkuló léptekre kaptam fel a fejem, amik a hátam mögül surrogtak. De már késő volt.

Egy erős puffanás ébresztett fel. A zajt persze én okoztam, azzal, hogy valamire ráestem. Sikítani akartam, de a szám jó alaposan be volt ragasztva.
Mondanom sem kell, a kezeim is összekötve... ez az én formám.
Az egyetlen fényforrás egy félig nyitott ajtó, előtte pedig... a sorozatgyilkos.
Óh egek, miért mindig én fogom ki?!
Aztán szerencsére leszakadt a cellux egy része, én pedig jó nagy levegőt vettem, hogy sikítsak...
- Valaki, segít....!
Mitsuo nekem ugrott, és még menet közben láttam, hogy megcsillan valami a kezében. Ez rossz, nagyon rossz...
- Ha nem maradsz csendben - suttogta vészjóslóan - Megöllek.
A tekintetéből kiolvashattam, hogy tényleg jobb, ha nem mocorgok túl sokat. De... valamit még muszáj volt mondanom.
- Ha..ha nem maradok csendben, akkor.. akkor is megölsz... - suttogtam vontatottan, mert pontosan tudtam, hogy komolyan gondolja.
A legijesztőbb még hátravolt: elmosolyodott.
Vettem egy mély levegőt, és kihasználva a helyzetet, felugrottam, és félrelöktem. A blúzom csíkokban szakadt le a vállamról, de egyáltalán, kit is érdekel ilyen helyzetben, hogy hogyan fognak rá nézni az emberek?!
Alig egy másodperc lehetett, és én már az ajtóban jártam, mikor felébredt a döbbenetből, és egy kézzel a földre rántott.
Az álkapcsom nagyot reccsent földetéréskor, de nem számított. Tovább küzdöttem, rúgdostam, és másztam a fény felé.
Esélytelenül.
Mitsuo csak felkelt, és visszavágott a zsákok közé. Fölémkerülve sötéten elvigyorodott, és a szemembe meredt.
- Egy éve nem ellenkeztél.
Aztán közelebb hajolt, és letépte rólam a blúzom maradványait. Már meg sem próbáltam ellenkezni...
Elszalasztottam az utolsó esélyem is az életben maradásra.
Mekkora idióta vagyok.

A térdeivel leszorította a lábaimat, és egy húzással használhatatlanná tette a szoknyám is.
Mondhatnám azt, hogy kiszolgáltatott voltam, és harcra képtelen.
De ez nem igaz. Legalábbis, ebben a formában nem.
Nem fizikailag voltam tehetetlen - lelkileg.
Nem volt meg bennem az az erő, amelyik képes lett volna megmozdítani a kezeimet, hogy megvédjem magam. Az akarat teljes kudarca volt, amit ott átéltem, Mitsuo alatt fekve.
Ha pontosan belegondolok, nem is a durva mozdulatai, a vigyora, vagy a hatalomvágya fájt igazán: hanem az, hogy velem ezt pontosan megteheti.
Miért adtam fel?
Talán nem akartam már élni?
17 éves voltam, fiatal, és persze voltak vágyaim, álmaim.
Elmenni Tomo channal shoppingolni, aztán fáradtan leülni a sarki cukrászdában, és kibeszélni az ott ballagó embereket.
Ilyesmiket minden ember szeretne, még ha más módon is. Mindenki szeret a saját Tomo chanjával lenni, és azt hinni, hogy övé az egész világ, mert az a bicegő férfi úgysem hallja, mit mondunk rá.
Igen, ezt akartam én is.
Semmi okom nem volt a végét kívánni mindennek, meg sem fordult a fejemben.
De az életbenmaradásomért is képtelen voltam küzdeni.

Hallgattam Mitsuo vágytól fűtött nyögéseit, és elkezdtem sírni.
'Én... én nemsokára meg fogok halni.' - ez volt az első gondolatom ez után.
'Sosem látlak már titeket, srácok.... ne utáljatok nagyon!'
Ne haragudj rám, Apu, amiért olyan szemét voltam, és úgy kezeltem a ruháidat, mint a szennyet.. bár kimoshattad volna őket gyakrabban.
Ne utálj, Anyu, amiért azt mondtam, hogy egy igazi koca vagy... de azért fogyókúrázhattál volna, hidd el.
Sajnálom, Öcsi, hogy eltörtem azt a ronda.. azt az anime figurát, vagy mit... de jót tettem vele. Ne legyél gyík, ha lehet.
Ne átkozz, Lassie, amiért úgy gondoltam, hogy heti 14x levinni téged teljesen felesleges.
És ne haragudj, Tomo chan... én meséltem a barátodnak a betegségedről.
Azt hiszem, ez minden. Mindenkitől bocsánatot kértem, akitől kellett.

Miért nem voltam soha szerelmes...? Miért csak a neten lógtam egész nap?
Már teljesen mindegy. Soha többé nem lesz alkalmam visszacsinálni mindazt, amit elrontottam...
De gáz. Sosem szoktam ilyesmikre gondolni.
És én így fogok meghalni.
Ez rossz.. nagyon rossz.

De amikor a fénynek, megváltásnak, vagy nem is tudom minek kellett volna jönnie, csak azt éreztem, hogy Mitsuo súlya már nem nyomja a mellkason.
Fölöttem állt, tekintélyesen, és... szomorúan.
Aztán megfordult, és elsétált. Kinyitotta az ajtót, és kilépett rajta, mintha semmi sem történt volna.
Mintha a vállaim nem vérben úsztak volna. Mintha a horzsolásaim, a vágások, a sebek, a kötelek és a fehér tócsa.. csak egy múló látomás lenne.
Csuklottam egyet, akkor visszafordult, és rám bámult, végképp elveszetten és tanácstalanul.
- Hé... - csuklottam még egyszer - Nem fogsz megölni engem?
Sötéten maga elé meredt, majd újra elindult:
- Túl kockázatos... engem hamarosan elkap a rendőrség. És soha többé nem térhetek vissza az emberek közé. De ha sikerül megmenkülnöm...
Hiába a helyzet komolysága, csak csuklottam tovább, rendíthetetlenül. Aztán a beálló csendbe hasított Mitsuo határozott hangja.
- Akkor eljövök. Hogy újra lássalak.

Ennyi. Egyetlen lépéssel eltűnt a nap lemenő fényében, otthagyva engem üresen és értetlenül.
Én.. sohasem hívtam a rendőrséget.
Egy héttel később enélkül is letartóztatták, és Ő bevalotta, hogy összesen 11 nőt gyilkolt és erőszakolt meg.
A kerületi ügyvéd halálbüntetést kért.
Megkapta.

Azután jártam még pár sráccal, de egyikkel sem túl sokáig. Nem éreztem jól magam senkivel.
- Miért? - kérdezte Tomo chan, miközben végigsétáltunk a kedvenc boltsorán.
Dejavu érzésem támad attól, ahogy a cigijét tartja. Na igen, valami, ami sosem változik.
Kocsik robognak el mellettünk, és ő bosszúsan a kabátja után kap, a haját felborzolja a menetszél.

És hogy miért?
Mert nem volt más férfi, aki valaha is úgy meg tudta volna dobogtatni a szívem, ahogyan ő tette.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.