Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Yuko

2009.05.01

’ Yuko, kapaszkodj erősen! Visszahúzlak! Tarts ki, ne add fel…’

Szakaki Yuko már nem akart élni. Céltalanul lengett a világítótorony tetejéről a mélybe.
A karját markoló Nanahara Shuja pedig képtelen volt őt visszarántani a biztonságba.

Yuko nem sírt. Nem volt ideges, nem retteget, még csak nem is vette nehezebben a levegőt, mint általában. Közömbös volt a tőle nem messze hullámzó acélkék tenger látványára, a testét lökdöső erős északi szélre és a felette síró fiúra is. A szemei félig nyitott állapotban néztek végig az egész fájdalmas képen… de reagálni már nem akart.

Egy héttel előtte… nemis. Talán egy órával előtte még sírva kapaszkodott volna az őt mentő kezekbe, és hálát adott volna az összes általa ismert istennek, hogy találkozhatott vele…
Mindez… valahogy nyomtalanul eltűnt.
Nem volt már a lányban semmi.

A játék kezdetén még meg akarta keresni, hogy együtt menjenek. Még akkor is, ha az út végén a halál mosolygott volna rájuk, Yuko vele akart menni. Fogni a kezét az utolsó percekig, és őt ölelve hagyni itt e kegyetlen világot.
Yuko nem volt naiv. Tudta, hogy nem tudna futni a végtelenségig… talán csak a sziget végéig. Ott pedig rátalálnának, és vége lenne mindennek.
De remélte, addig az övé lehet.

A realitás azonban csúnyán áthúzta a reményeit… és látnia kellett, ahogy a fiú, akiért bármit megtenne, megöli egy osztálytársukat…
Yukoban egy világ omlott össze. A kéz, amelyre szüksége lett volna, ahelyett, hogy az övébe kapaszkodott volna, egy baltát markolt… a balta vége pedig egy fiú fejében ért véget.
Nem akarta elhinni… nem is volt elsőre képes.
Csak futott…

Az igazság olykor kegyetlenség. Ennyit fogott csak fel a dologból.
Ült a lányok között a világítótoronyban, és egyetlen képen merengett… azon az arcon, ami nem felé, hanem a halott felé tekintett.
Ijesztő és rideg gondolat volt. Egyben igaz is.

A kép újra perget… és ő félt tőle. Rettegett, hogy az a balta egyszer még az ő fejéből nő ki…
Elképzelte az összes ismerősével, amint kéjesen vigyorogva meglendítik a fegyverüket…
Mindnek egyetlen vége volt: Yuko élettelen teste, amint a földre rogy.
Képtelen volt megbízni bárkiben.

Ellenség volt az a pár lány, aki befogadta.
Ellenség Jukie, az osztálytitkár, aki most is őt próbálta vidítani.
Ellenség Szatomi, aki a tűzhely mellett gubbasztott egy sámlin.
Ellenség Csiszato, aki a torony tetején kémlelt.
Ellenség Haruka, aki egy papírlapot próbált elolvasni.
És ellenség Yuka is, aki próbált Jukie kedvére tenni a viccekkel, amiket mesélt…
De ellenség az összes még elő osztálytársuk, Szakamocsiék, és még önmaga is…

Yuko onnantól kihalt. Csak céljai volt, rögeszméi, de érzelmei már nem.
Az megtorlás volt az egyetlen gondolata, amikor társai a félholt Nanahara Shuját behozták maguk közé, és ellátták a sebeit.

Ez vezetett el odáig, hogy a lányok egymást ölték meg. Félreértés volt az egész, mégis, senki sem kiáltott közéjük, hogy fölösleges, amit tesznek.
Yuko szó nélkül nézte végig.
Sajnálta őket, de a félelme nagyobb volt sajnálatánál.
Legalábbis ő így hitte.

És végül, amikor Nanahara Shuja, aki nem értett az egészből semmit, utána eredt, hogy kikérdezze… elmenekült. Szíve a torkában dobogott, és minden egyes kis dobbanással felidézett benne egy emléket…
’ Yuko, nagyon fehér vagy… ne vigyelek le az orvosiba? – kérdezte Shuja egy esős szerda délután, amikor a lány lázas volt’
’ Szakaki, itt az ellenőrződ… Mitsuki tanárnő üzeni mellé, hogy javítanod kell angolból…’
’ Nem láttad Norikót? Az előbb erre szaladt…’

Noriko.
Shuja.
És Yuko kezei már a torony tetei vékonyka ezüst csöveket markolták. Mire a fiú nevének utolsó betűéig ért, már csak bal csuklója tartotta.
Így találta őt Nanahara Shuja, aki most azon igyekezett, hogy megmentse.

Talán remélte, hogy visszahúzhatja.
Talán bízott a lányban.
Talán csak emberséges volt, és nem akarta hagyni meghalni még egy osztálytársát.
De Yuko képtelen volt bízni benne… a szemei felpattantak, és megteltek könnyel.

- NEEEEEEEEEEEM! – sikította még mindig lengve – Engedj el, hagyd meghalni! Nem akarom, hogy te ölj meg…!
- Yuko… - Shuja arcán kiütközött a döbbenet – én… nem akarlak bántani. Se téged, se senki mást… én nem…
- De Óki… és a balta! – rángatta a lány a bal kezét
- Baleset volt… bár nem hiszem, hogy ezzel meg nem történté tudnám tenni. Óki megtámadott minket… és az én hibámból halt meg. De nem én öltem meg…

Yukoban felszakadt valami… talán a remény. De ő már nem gondolt bele semmibe…
- A lányok… mind… miattam…
- Mindegy! Most te vagy a fontos!
Nem tudta elhinni. Nanahara Shuja, amint az mondja, most ő a fontos neki…
Napokkal ezelőtt ettől a pár szótól bármire képes lett volna.
De most…
- Shuja… én… el akartam mondani neked…!
- Ne most, Yuko! Inkább segíts… pokoli nehéz így felhúzni valakit…

Yuko végignézett a szürke égen, ami föléjük tornyosult. A heves északi szél körbeölelte, a fiú a kezét markolta, de a hangok mintha megszűntek volna.
A szemét csípték a könnyek, amik az arcán végigcsúszva peregtek a blúzára.
És abban a kibaszott helyzetben Yuko úgy érezte…
Maradéktalanul boldog.

Nem számított se az idő, se a hely.
Abban a percben Yuko csak egy lány volt, akinek az a fiú fogja a kezét, akit ő annyira szeret.
Nem több ennél.

Megszűnt Nakagava Noriko képe, a játék összes sötét árnya, a gyilkosságok és a bűntudat is.
Talán a halál előtti végtelen béke volt, amit érzett.
Keveseknek adatott meg ez az ajándék az osztálytársai közül…
Boldogan halni meg…

- YUKO! Csúszik a kezem, kapaszkodj!
- Nem. Nem. A többiek mind miattam… a többiek…
Végleg kirántotta a bal csuklóját a kézfogásból.

Shuja csak lélegzet visszafojtva figyelte, ahogy az imént még síró lány lassan a mélybe zuhan…
Talán nem is halotta az utolsó szavait:
Nanahara… szeretlek….

Így halt meg Szakaki Juko, a Siroivai Középiskola 3. B osztályának 9. lánytanulója…
És mindeközben… boldog volt.

Nanahara Shuja percekig képtelen volt szólni vagy pislogni. Keze még mindig ott csüngött a rácsok között.
Hosszú ideig csak ezt volt képes nézni.
 


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.