Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


.Mert a tegnapi seb ma is fáj még

2011.04.07

A kórteremben egy lány feküdt. Az elhaladó nővérek azt hitték, nincs sok számára hátra
vagy már meg is halt. Ő csak pihent rezzenéstelenül, csak a paplan emelkedett,
alig láthatóan lélegzett. Sebei mosolygó szájként rajzolták körbe a testét.
A fiatal pszichológusnő beült mellé. Sajnálta, és aggodalmában tördelte két kezét,
mert azok közül volt, akik szívből választottak maguknak hivatást. Már ketten voltak a
kórteremben, ahol a levegő is alig mozdult.
- Miért akart öngyilkos lenni? - kérdezte a fiatal pszichológusnő.
- Mert úgy éreztem, megtettem mindent, amit nekem szántak.
- Miért, ki maga? - kérdezte a fiatal pszichológusnő.
- Az apám, és az anyám lánya vagyok.
- Miért így fogalmazta meg? - kérdezte a fiatal pszichológusnő.
- Mert én Ők vagyok.

- Hogy érti, hogy...
- Hogy én Ők vagyok?
- Igen. Ezt nem teljesen értem, ha elmagyarázná...
- Apám vagyok féktelen dühömben, amikor az igazamat akarom zászlónyélre tűzni. Anyám vagyok álmatlan őrültségemben, amikor a sötétben magamba bújok. Apám vagyok tehetetlen álmaimban, amelyeket nem tudok megvalósítani. Anyám vagyok vonósnégyes magányomban, amikor senki sem áll a hátam mögött.
- Úgy gondolja, hogy az ő problémáik visszaütöttek az életére?
- Én is egy vagyok a problémáik közül. Nem vagyok egyikük sem igazán, de mindkettőjük egyszerre igen. Ezt nem tudták kezelni.
- Az édesanyja mentális problémákkal küzdött?
- Pánikbeteg volt. Nem volt jó a kapcsolatunk. Azt hiszem, azóta gyűlölt, hogy először megérezte a jöttemet. Kerek húsz éve.
- Szóval az édesanyjával nem ápol jó viszonyt. Édesapjával?
- Sem igazán. Talán nem vallotta be magának, de ő sem kedvelt túlságosan.
- Miből gondolja, hogy nem szerették önt? Volt ennek valami jele?

- Az Anyámat minden lépésem Apámra emlékeztette. Gyűlölte a tekintetemet, az arcomat, a gesztusaimat, a nevemet. Egy sosem könnyülő teher voltam, amit húznia kellett maga után végig az életén. Tudja, mint a hegek és sebek a testen - valami, ami nem hagyja, hogy elfelejtsük, mikor és kitől kaptuk őket.
- Az Apámat pedig minden lélegzetvételem Anyámra emlékeztette. Gyűlölte a hajamat, a termetemet, a gondolataimat, a nevetésemet. Egy hátra nem hagyható mérföldkő voltam, amit nem rakhatott le magáról. Sejti, mint az olyan testrész, amely mutálódva nő az emberhez, és nem eltávolítható.
- Örökölt tőlük valamit, amit ki tudna emelni?
- A küzdeni akarást, a saját magam utálatát, a félelmet a jövőtől, a rettegést a bukástól, az őrületet, a féktelen haragot. Azt hiszem, nagyjából ezeket.
- És valami pozitívat?
- Ki mondta, hogy ezek nem azok?

- Szereti őket?
- Igen és nem. Az ő gyermekük vagyok, fizikai értelemben Ők ketten, együtt. De az alakjuk, amelyet a gyermekkorom eltűnő árnyai fest elém, nem az, amelyet családnak lehetne nevezni.
- Melyikükre hasonlít jobban?
- Azt kell mondjam, én saját magam vagyok. Egyikükből sem több, sem kevesebb. Kettejük keveréke Én vagyok.
- És most miért fordult szembe önmagával?
- Ez egy buta kérdés. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg szembefordulok a személyemmel, és ellenséggé válok... de tudja, ez a gondolat is tőlem származik. Ha megtenném, ugyanaz a komplex valaki maradnék, mert nem forognak a kerekek máshogy odabent.
- Mit tenne, ha újra élnének?
- A szemükbe röhögnék. Talán szánják az akkori döntésüket - engem! De még ebből a nézőpontból is jól esik élni. Ha másért nem is, emlékeztetni őket a bűneikre, amelyeket ők is csak örököltek. Azt hiszem, a gyerekek azért születnek, hogy tovább rángassák a szüleik láncait.
- Mégis öngyilkos akart lenni.
- Mert ők is halottak. Kit emlékeztessek a hibáira?
- Lehetnének saját gyerekei.
- Nem. Én nem akarom tovább hurcolni ezeket a terheket, amelyeket az évszázadok kötöttek a nyakamba. Nem viszem tovább a vérvonalat, nem örökítem át az őrültséget, ami olyan jellemző a családomra.

A fiatal pszichológusnő kezeit tördelve, könnyezve felkelt, és kimenekült a kórteremből.
A lány pedig elmélázva bámult ki a naplementébe. Kisétált az erkélyre, felmászott a korlátra.
Végignézett a távoli hegyeken az anyja tekintetével, és az apja szemeivel...
... amelyeket soha, senki nem látott viszont, miután zuhanó alakja eltűnt a rácsok mögött.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.