Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Délibáb - Rosalie

2010.05.26

Csendben ültem és vártam. Rezzenéstelenül, mint egy szobor. Olyan mereven, ahogy ember nem képes. Még levegőt sem vettem, nehogy egy aprócska zaj eláruljon.
Az idő meglepően meleg volt, amit még a legkisebb kövek is visszatükröztek a forró földön. A déli nap fénye beterítette az egész völgyet, színes körhintává varázsolva a benne fekvő várost, ahol az emberek békésen rohantak a dolgaik után.
Hát igen.
A város, ami lassan egy évtizede nélkülem éli az életét.

Errefelé nem szokott ilyen meleg lenni, legalábbis nem ebben az évszakban. Vagy csak rosszul emlékszem. Az emberek emlékei mindig olyan homályosak és kivehetetlenek. Talán felesleges is beléjük kapaszkodni.
Ahogy a nap delelőjére hágott, még mélyebbre húztam a kalapot az arcom előtt. Nevetséges… bujkálni. Nem vagyok a rejtőzködés híve, a szemből támadás célravezetőbb.
De az én csodás kicsi jöttem, láttam, győztem tervem abban a pillanatban összedőlt, amikor betettem a lábam az országba. Persze valahol számítottam rá, hogy nem megy majd minden simán.
De ez mégis csak nevetséges.

Az idő lassan múlt, de nem unatkoztam. Ha olyan hosszú életed van, igazán semmi sem tart sokáig. Átértékelődnek az emberként rémesen lélekölő dolgok, és pár pillanat után már nem is érdekel.
Ami akkor véget nem érő kötelességként motoszkált körülöttem, az most csak jó vicc.
Kit érdekel például, hogy ugyanolyan ’csinos’ legyek, mint a halálom előtt?
Mert hát, ez történt. Hiába a sok előny, a lehetőségek, azért én mégis csak halott vagyok.
Kerek egy évtizede.

Nem sokkal másabb, mint élni. Ugyanúgy törvények kötik a kezed, és fontos marad a létfenntartás, csak már más szempontok alapján.
Hát igen. Ki narancslevet, ki vért szokott inni…
És akkor idegesítő berregéssel felvisított a telefon a kabátom zsebében. Hülye, fontoskodó vámpír…
- Edward, hagyj végre békén. - morogtam bele a kagylóba átéléssel.
Az öcsém, nem… nevezzük inkább az idegölő háziállatunknak, sosem nyugszik. Mindig bajt szimatol, és mivel más nem hallgat rá, engem zaklat az elméleteivel. Esküszöm, ha hazaérek, hozzákötöm egy fához, és ott is felejtem.
- Rose, ez az utolsó figyelmeztetés! Szólni fogok Carl…!
De sajnos a mondat második fele lemaradt, mikor a kicsi telefon összeroppant a körmeim között.
Pech.
A törmeléket a hátam mögé hajítottam, és összehúztam magamon a kabátot. Hát, akkor, találkozzunk fél úton…

Estefelé aztán lehűlt a levegő, eltüntetve a meleget és a fényt. Az éjszaka borgőzösen vigyorgott minden utcasarkon, ahol nem égtek a lámpák. Ez a kocsmák, a bárok, a ribancok ideje.
Próbáltam függetleníteni attól, hogy most valószínűleg engem is annak néznek az utcai emberek.
Végigsétáltam a régi sugárúton, ahol most részegen tántorgó férfiak, és miniszoknyás libák illegették magukat. Tíz éve még rend volt itt.
Bár, lassan hozzászokhatnék, hogy most nem akkor van.
Hirtelen egy gyanús alak lépett mellém, arra kényszerítve, hogy lassabban sétáljak.
- Hé, cica… te a mennyből, vagy a pokolból jöttél közénk? - aztán jót röhögött a saját poénján.
Nem vagyok a tettetős fajta, de a cél, ami ide hozott, fontosabb volt, mint hogy megmutassam, pontosan honnan is jöttem… Pedig nagy volt a kísértés.
- Rohadj meg. - vetettem oda, aztán suhogó kabáttal lépkedtem tovább, hátra sem nézve.
Még jó páran megbámultak, míg végre befordulhattam az egyik mellékutcán, eltűnve a hülye emberek közül. Lehet, hogy egyszer én is az voltam, de most nagyon felhúz a jelenlétük.

Ha most itt lenne a családom bármelyik tagja, tudom, mit mondanának.
’ Ne csináld, Rose! Szörnyen nagy butaságot akarsz elkövetni…!’
Tudom én. Persze, tisztában vagyok vele. Ezért akart a pincsi is visszafogni, csak nem a jó eszközökkel tette. Ha beárul Carlislenak, vagy Esmének, biztos, hogy most nem itt álldogálnék.
De felesleges ezen gondolkoznom, karnyújtásnyira a célomtól.
- Hé, te! - szól egy részegbe hajló hang a hátam mögött, a frászt hozva rám.

Az új hallásom sokkal jobb, mint a régi. Ez természetes, de még mindig képtelen vagyok megkülönböztetni egymástól az innen messze haladó, és a mellettem sétáló lépések zajait. Ha épp nagyon akarom, biztosan sikerül… de egy ilyen történelmi pillanatban nem ez állt a figyelmem középpontjában. Pech.
Egyetlen szó nélkül fordultam hátra, hogy megnézzem, ki szórakozik ma este a végzetével.
- Ismerős vagy te nekem… - szuszogta a férfi, és közelebb tántorgott. Még olyan messziről is éreztem azt az állott bűzt, amit már emberként is jól ismertem: az alkohol semmivel össze nem hasonlítható szagát. Undorító.
- Szszszsöszi… - köhögte, aztán még közelebb lépett - Kehh, pfff… találkoztunk már valahol?
A kezem automatikusan mozdult volna, hogy hozzávágjak valamit, de visszafogtam. A feltűnés most nem jönne jókor. Mély levegő, Rose… pontosabban, inkább ne is vegyél levegőt…
- Süket vagy, he?! - kurta karjával felém bökött, de a lendülettől a mocskos földre esett.
Meddig akarja még ez a szánalmas alak rabolni az időm? Már ott tartottam, hogy átlépek fölötte, és keresek egy másik helyet, mikor újra megszólalt, ezúttal értelmesen.
- Rosalie, a Hale kislány vagy, igaz? - kérdezte, és a szeme elárulta, hogy ha nem is józan, tudja, mit beszél. A frászt hozta rám a benne gyulladó kíváncsi, de mohó tűz.
- Rosalie már rég meghalt. - köptem oda, de vártam a hatást.
- Szóval mégis csak tudsz beszélni. - vigyorgott, és közben feltápászkodott. Így megszemlélve már ismerős volt: Frigerbraum, az apám öltöztetője volt a részeges alak.
Ami azt jelenti… hogy most sürgősen menekülnöm kell, ha őt nem akarom eltenni láb alól. Már pedig nem terveztem, úgyhogy az előbbi következik.
- Fogalmam sincs, ki maga. - felsőbbségesen végigmértem - Viszlát.
Elsiettem a Givenchy sarkakon, de fogalmam sincs, mit reméltem. Friger persze nem maradt le mögülem, és szórta rám a véget nem érő kérdéseit.
- Rosalie vagy, ugye? Hogy kerülsz ide? Tényleg ilyen sokat ittam volna…?
Két utcán keresztül hűségesen a nyomomban maradt, egy perce sem fogva be a lepcses száját.
De a türelmem nem végtelen. A második kör után dühödten hátrafordultam, és lekevertem neki egy pofont. Nem voltam benne biztos, hogy mit kellene tennem ilyen helyzetben, de ez még mérsékelten drasztikusnak tűnt. Carlisle büszke lenne rám.
- Fogja be a száját, részeg barom. Fogalmam sincs, ki maga, és mit akar, de ha nem hagy békén, garantálom, hogy holnap reggel a saját felesége sem tudja majd azonosítani a hulláját. Értve vagyok?!
Végezetül a szemközti oszlopnak csaptam, és elsiettem. Gyorsabban, mint amire egy ember valaha is képes lenne. De nem értem el vele semmit. Újabb két utca után lassítottam.

Valami szöget ütött a fejembe. Ha Friger részegen felismert, mások is egészen biztosan fel fognak. Ezek szerint Rosalie Hale mégsem szűnt meg létezni tíz évvel ezelőtt?
Nem tudok ezzel foglalkozni. Már nem tartozik rám.
De tényleg szörnyű, ahogy a kétség és a gond összeszorítja a már nem dobogó szívem. Talán egyszer hozzászokom ahhoz, hogy halott vagyok. A múltam pedig emlék.
Sóhajtottam, és befordultam a Magnolia sarkán. Megkerültem a háztömböt, és besiettem a sikátorba. A pocsolyás, sötét, szűk kis utca hangtalanul fogadott, de egy cseppet sem éreztem jobban magam. Egyáltalán mit keresek itt, a Burberry kabátomban, a Givenchy cipőkben…?
Ez egy új élet, egy új kezdet. Ki kellene használnom, ha már megadatott.
Mégsem vagyok elégedett.
Úgy tűnik, a legjellemzőbb tulajdonság velünk marad a halálunk után is: most is ugyanolyan önző vagyok, mint voltam.
Carlisle választ adna a kérdéseimre, ebben biztos vagyok. Neki pontosan megvannak az okai, hogy mit miért tesz. Hát így létezem én most is. Hogy akkor így döntött, és nem bánta meg.
De én…? Vajon ha újra felkínálná a lehetőséget, melyik úton mennék tovább?
Merengésemet egy ajtó agresszív csapódása szakította ketté, ami jelt adott arra, hogy én is akcióba lendüljek. Odabent whisky-s poharak zörögtek, ahogy egymásnak koccanva keringőt jártak egy asztalon. Ezt még az új hallásom nélkül is megmondtam volna.
Nagyon is jól ismerem ezt a helyet.

A ház fala egyenletesen koszlott és kisvárosi volt. Ellenállhatatlan - hogy képes itt bárki megmaradni?
Megpróbáltam keresni rajta egy kevésbé mocskos és rohadó felületet, de mikor láttam, hogy esélytelen, inkább az ablakot vettem célba.
A körmeim szenvedő hangot hallatva karmolták a téglát, hátha mélyedést találnak rajta: de be kell valljam, a falmászás nem az én stílusom. Legalábbis nem ebben a formában.
Végül egy határozott lendítéssel feltettem a lábam az ablakpárkányra, és utána húztam magam. A kabátom gombjai a súrlódástól egyszerűen lepattantak, és elgurultak valahol az alattam elterülő mocskos sikátorban. Esme nem fogja megköszönni, hogy tönkretettem az egyik kedvenc kabátját, de nem sokáig gondolkoztam effajta erkölcsi kérdéseken. A meleg levegő lágyan cirógatta a néhai kabát alatt megbújó ruhát, amire nem tudtam nem kéjesen elvigyorodni. Ez teljes mértékben az én estém.

Az üveg szintén rücskös és foltos volt, és valószínűleg nem védelmi okokból. Az elmúlt évtizedben úgy tűnik, nem jött divatba a takarítás - kirántottam a keretet a helyéről, az ablak pedig egy darabban kirepült belőle, mint amikor elsütsz egy fegyvert. Még mielőtt túl messzire vitte volna a légnyomás, elkaptam, és óvatosnak szánt mozdulattal behajoltam a lyukon. Az üvegtáblát a parkettára tettem, és beléptem a folyosóra, ahol annak idején sokszor sétáltam végig.
Az utazásom most érte el a célját.
Az egykori látványos fényesség helyett most sötét fogadott, nem beszélve az állót levegőről és dohányfüstről. Valami más is keveredett közéjük… olcsó parfüm, alkohol és penész tették teljessé a koszorút. Elragadó, nem igaz? És én ennek az embernek a bűvkörében éltem.
Halkan megindultam, és igyekeztem a lehető legkevesebbet érintkezni a falakkal, bútorokkal - a rongyos kanapé álmosan ásított rám, a fölötte lógó szakadt kép pedig mintha beleolvadna a hátterébe. Nem volt nehéz dolgom, az az imádnivaló whisky szag vezetett végig. Aztán felbukkant a hámló festékű, bőrrel bevont faajtó.

Bentről részeg röhögés, káromkodás és suttogás hallatszott ki. Poharak koccantak egymásnak, és egy mély hang fojtottan mormogott, rá pedig egy vékonyka, irritáló válaszolt.
Lassan lecsúsztattam a kabátot a vállamon, és az ajtó oldalán lévő rég kihalt növényre dobtam - bent bizonyára nem lesz rá szükségem. A rohadás, a pusztulás facsarta az orrom, és megtorlást követelt.
- Ashlee, darling, miért nem bújsz közelebb? - sóhajtotta az ellenszenves bariton.
- Royce, neeee, még elpirulok! Vidd innen a kezed, te csintalan fiú! - válaszolta a vinnyogó szoprán.
Míg az emelkedett párbeszédet hallgattam, előhúztam a tiarát és a csatokat a kabátom mélyéről, és pár mozdulattal a hajamra tűztem. Nem volt szükségem fényre, hogy tökéletesen eltaláljam a helyüket. Az előnyöm megint kárörvendő vigyorgásra késztetett.
Egy jól kimért mozdulattal felrántottam az ajtót, lecsavarva a poros kilincset - az ellenkezés nélkül a kezemben maradt, nyöszörgő hangot hallatva. Léptem egyet, a szoba fénykörébe.

Fel sem kellett néznem, anélkül is tudtam, hogy a pamlagon heverő párocska estélye el van rontva, és ők nem élnek elég ideig, hogy erről bárkinek is beszámoljanak. Lassan felemeltem a pilláimat, és lusta közönnyel végigmértem a jól ismert szobát. Givenchy sarkaim hatásvadász koppanással vittek beljebb, ahol a két ember végleg meggyőződhetett róla, hogy én vagyok a bosszúálló mennyasszony.
- Rose?! - Royce elborzadva fuldoklott a hirtelen lenyelt hamutól.
A mellette fekvő jelentéktelen kis nőcske pedig képtelen volt megszólalni, csak bámult a nagy, seszínű szemeivel, és valószínűleg azt kívánta, bárcsak meg se született volna.
Felidéztem magamban a havas éjszaka emlékét, amikor megismertem, milyen is igazán Royce. Lovagnak, hősnek képzeltem, és minden szavát vakon imádtam, mindegy, miről volt szó.
De aztán keserű tapasztalat árán tanultam meg, hogy jár az, aki önző és naiv. Nem túl jó párosítás, igaz?
Ő semmit nem érdemelt meg abból, amit kapott, akár tőlem, akár bárki mástól. Szó sem volt hercegről, nemességről, Royce mindössze egy gyáva, utolsó alak volt, aki azt hitte, bármit megtehet a hatalmától fogva. Hát, most csalódni fog.
- ROSALIE?! - üvöltötte, mikor felköhögte a maradék port is - ROSALIE?!
Öröm volt nézni, ahogy magából kikelve őrjöng, és eltűnik róla a cukormáz minden megmaradt darabkája: a tíz év nem javított az állapotán. Vérbe futó kéjsóvár szemei kapzsi természetet sejtettek, és az egykori szálfa termete is meggörnyedt. Nem fut a szekér?
- Szép jó estét! - köszöntem, rájátszva a drámai hatásra - Sajnos, italt nem hoztam…
Megsimogattam a rövid ruhám alját, és a szatén bólogatva helyeselt. A szépség fegyver is.
- De mással esetleg ünnepelhetünk. - fűztem hozzá, és a tűzbe vágtam a kilincs darabját.
A nő elhalóan sóhajtott egyet, aztán végigborult a párnák között, mintha az eszméletlenség megmenthetné. Csalódnia kell.

Bevágtam magam mögött az ajtót, ami recsegéssel válaszolt az erőszakra.
Léptem egyet a tűsarkakon, lyukat mélyítve az idejétmúlt szőnyegen. A lépéseimet apró, koppanó hangok kísérték, ahogy a textilt átszakítva a fém a parkettának ütközött.
Royce halálra váltan pihegett a pamlagon, kék szemei kimeredtek a közeledtemre.
- ROSALIE?! - ordította megint, aztán a hangja elcsuklott. Talán a részegség nem tesz jót neki.
- Már köszöntem, és semmi kedvem megismételni. - válaszoltam unottan, és elmosolyodtam.

Tudtam, milyen ellentmondásos látvány lehetek: hófehér szatén, felette pedig a legkéjesebb, legbájosabb arc, amit Royce valaha láthatott. Azt hiszem, ez az egyetlen, amit megtartottam az életemből - szükségem is volt rá, bármilyen rossz érzés is fogott el, ha rágondoltam. A szépséget pajzsként, kardként és mérceként tartottam magam előtt, mint orvosságot bármire az életben.
Meg is fizettem az árát, kamatostul.
Kár lenne sajnálkozni azért, ami megtörtént. Revansért jöttem.
- Te… hogy kerülsz ide? - kérdezte elcsöndesedve.
A szeméből eltűnt a lángoló konokság, a düh. Magába roskadva ült előttem, és megvetni valóan hüppögött.
- Nyilván te is tudod, miért jöttem. - tettem csípőre a kezem - Számíthattál arra, ami most következik.
Bágyadtan csuklott egyet, és kihívóan rám meredt.
- Hogy jutottál át…?
- Az ócska őreiden? Nem tűnt fel, hogy délután óta egyikük sem teljesít szolgálatot?
Royce vagy nem tudta, vagy jól titkolta. Tekintete egy csepp információt sem árult el, csak ködösen gomolygott, mint aki még mérlegeli a lehetőségeket.
- Bruce, Arnou és Edgar… az is te voltál.
Ez pedig már csak ténymegállapításnak hangzott, nem kérdésnek. Elvigyorodtam, és egy erős mozdulattal a lábára léptem. A sarok húst ért - a lendület, amivel belevágtam, ott hagyta a nyomát, és az a féreg felüvöltött, és sírva fakadt.
Ha még élek, talán megszánom ezt a férget. És tudom, hogy utána, amíg ezen a földön járok, bántam volna, hogy nem végeztem vele. Kész szerencse, hogy már nincsenek ilyen gátjaim. Felemeltem a lábam, és még mélyebben, még kérlelhetetlenebbül nyomtam a lüktető húsba.
Nem éreztem megbánást. Azt hiszem, ez a kis szórakozás jogosan jár a meggyilkolásomért cserébe, amit Royce talán el is felejtett azóta.
Carlisle szerint a bosszú nem jó dolog, mert újra és újra meg kell tenni, és sosem ér véget a kör.
Nevetnem kell az új apámon - lehet, hogy benne van elég irgalom, hogy ne gyűlölje azt, aki átváltoztatta, de nekem szükségem van valamire, valakire, akin revansot vehetek az elpusztított jövőmért, az álmaimért cserébe.
Esme azt mondta, a hallhatatlanságunk fegyvert ad a kezünkbe, amivel nem szabad visszaélnünk.
Talán igaza van. De ebben a pillanatban semmi más nem számít, csak hogy az előttem vonagló roncs bűnhődjön, és megváltásként várja a halálát, ahogy én annak idején a fagyos köveken.
- Rose, Rosie… - pihegte Royce, és könyörögve bámult rám - Rose, kiscicám, mit csinálsz…?
A hangjába annyi báj és kellem szűrődött, hogy ha nem ismerem, egészen biztosan bedőlök neki. De miket is beszélek… már egyszer meg is tettem.
- Royce… hogy tetszik a ruhám? Kár, hogy sosem viselhettem, nem igaz?
Sötéten vigyorogva néztem le rá, és nyomatékul lesöpörtem az egyik koszlott poharat az asztalról. Az üveg milliónyi darabra röppent szét, ahogy a falhoz kenődött. Szilánkok töltötték meg a levegőt.

A féreg felnyüszítve keresett menedéket az egyik párna mögött, lelökve a nőt a kanapé biztonságából.
- Rosie, angyalkám… tudod, hogy nem én voltam, ugye?! - szörcsögte, és pajzsként tartott maga elé egy foltozott rongyot, ami a párnát helyettesítette.
- Hát persze, hogy nem te voltál. - vágtam rá, és a körmömet végigrántottam a szöveg felületén, kibűvölve belőle a tölteléket - A fehér nyuszi volt.
Royce szemében megvillant az őrület halvány szikrája, és úgy tűnt, mintha a nyulas dologról próbálná saját magát is meggyőzni. Nem hagytam neki sok időt.
- De ahogy nézem, de még mindig nem veszel engem elég komolyan. Nem örülök.

Akkora túl voltam jó pár gyilkosságon, és letudtam az összes lelkiismeret furdalási rohamot, amit lehetett. A keserűség, amit az elsőnél éreztem, tovaszállt, mint az utolsó lélegzetvételem azon a poros éjszakán, mikor megszűntem ember lenni. A bosszú rögeszmésen hajtott előre, és nem hagyott nyugodni. Tudtam, hogy nem nyugodhatok békében, míg a gyilkosaim szabadon szaladgálnak a világban.
Nem akarok szörnyeteg lenni. Sosem innék emberi vért - önmagam akarok maradni.
Rosalie Halle, még akkor is, ha hivatalosan már régen távoztam az élők sorából.
De Royce esdeklő, patkányábrázata előhozta belőlem a gyilkost, és nem tudtam megálljt parancsolni a dühöngő vágynak, hogy őt is megfosszam a jövőjétől.
- R…r…dehogynem! - sipította vékony hangon, és összegömbölyödött félelmében.
- Áh, nem, nem eléggé. Mondd csak, mit látsz, ha rám nézel?
Erős késztetést éreztem, hogy felrúgjam a bútort, amibe kapaszkodott - nem mérlegeltem, és az ócska szövet megadóan zuhant szét a cipőm bíztatására. A volt hercegem a földre hemperedve, a puszta kezével próbálta elódázni a halálát: dühödt szuszogással felemelte a kiszolgált kanapé egykori lábát, és felém hajította.
- Rossz válasz, Royce. - reptében elkaptam a fadarabot, és közelebb léptem - Kezdek kifogyni a türelmemből, és azt te sem szeretnéd.
Nyomatékképp megmarkoltam a lábat, és egy jól bemért ütéssel átszakítottam a bal tenyerét vele. Vigyáztam, hogy a vér ne fröccsenjen ki - undorító élmény lett volna.
Az áldozatom üvöltött, ahogy csak tudott, rángatta a kezét, de persze teljesen feleslegesen. Az ék úgy állt a húsban, mint a cövek. Ha mindent belead, sem tudta volna kiszabadítani. Valami apró kis elégedettséggel figyeltem, ahogy reszket, sikít a rémülettől, és nem fogja fel, hogy vége van, vége, mint a csapdába szorult patkánynak.
- Nem lett volna jobb, ha már az elején jól megijedsz? Nem kellett volna ennyi kellemetlenséget átélned. - vontam le a következtetést, és egy reccsenő hang kíséretében beletörtem a fadarabot a sebbe. Tényleg a helyén maradt.
- Átkozott boszorkány! Hogy kerülsz ide?! Te halott ringyó, te szuka! Ezt kurvára nem úszod meg!
Royce hirtelen hangváltozása csodálattal töltött el. Kész színház ez a férfi: először semmiről nem tud, aztán csodálkozik, majd hízeleg, a végén fenyegetőzik. És most mi következik…?
- Velem ne törődj, ne törd rajta azt a pénzsóvár kis fejedet. - léptem rá a jobb kezére a sarkaimmal - Ellenben én a helyedben magam miatt tenném termővé az alsómat. Nem hiszem ugyanis, hogy ezt élve fogod átvészelni.
Élvezettel tiportam bele a karjába, elszaggatva a szalagokat, izmokat.
Vérmes elégedettséggel töltött el a bosszú minden apró cseppje. Mintha a keserűség egy ronda nyaklánc lenne, amiről a nagy szemek épp most esnek le, egyesével, soha vissza nem térve.
- Milyen érzés? - hajoltam le a kínban vonagló arcához - Milyen?
Egy apró lépéssel eltörtem a keze pár ujját. A jólesően reccsenő hangot őrjöngés követte, mikor Royce kétségbeesve megpróbált lelökni magáról. Bal karját a fa még mindig a szőnyeghez szögezte, így a lábaival próbált védekezni.
Hát eltörtem őket. Lassan, hogy ő is hallja a szilánkosra szakadó csontok hangjait, és minden mozdulatommal erősebben érezze a fájdalmat. Mikor végeztem, újra az arcához közel állapodtam meg.
- Talán rosszul tetted, hogy megöltél, nem igaz? - kíváncsian vártam, mit tud válaszolni erre.
Elködösült tekintettel bámult, aztán…
- Te ribanc… - morogta - Nem! Egyáltalán nem bánom, hogy akkor ott hagytalak, hadd dögölj meg, mint egy korcs kutya! Nem ismerek nálad önzőbb, sznobbab, arrogánsabb nőt! Már akkor is pontosan ilyen voltál… nagy ház, szép esküvő, boldogság?! Röhögnöm kell, ahogy akkor is kellett! Nem is hinnéd, de sokan hálásak voltak nekem, mikor az a zsarnok szuka eltűnt a színről…
Reccsenés, sebek, horpadó testrészek. Nem is láttam közöttük, hol kezdődik Royce, és hol az én testem - téptem, marcangoltam, ahol értem. A körmöm tövig csúszott minden egyes pontba, ami alá került, és én vaksötétben, nem is figyelve a részletekre öltem azt az embert, aki ismét oda lépett, ahol a legjobban fáj.
Tudtam, hogy nincs sok neki hátra. A halálhörgés elárulta, bármennyire is próbálta elhihetni velem vagy magával, hogy ez még nem a vége. Élvezettel kínoztam, karmoltam és szúrtam.
Royce hörgött, üvöltött, könyörgött az életéért, de oda se figyeltem. A hangja csak jobban feltüzelt, és csak akkor vonta magára a figyelmem, mikor a fogai pezsgős kupakokként repültek szét az öklöm alatt a szoba sarkaiba.
Dög és kimúlás szaga terjengett a szobában, és a maradék bútor megtépázva hevert körös - körül.

A nőcske holtteste az egyik könyvespolc alatt hevert, pont arccal felénk. Fogalmam sem volt, hogyan kerülhetett oda, de minden kétséget kizáróan halott volt. Üveges szemei kérdően meredtek a poros szilánkok közé, amik a vitrin üvegéből származhattak. Az egyik keze mesteri szögben hajolt ki egy bőrkötetes könyv alól, mintha csak festve lenne. Sajnálom.
Nem kellett volna így történnie.

A féreg halkan fuldoklott a saját vérében és a fogai maradékában. A maradék részei összevagdalva, horzsolásokkal és horpadássokkal vonaglottak a régi szőnyegen.
Royce nem is olyan sokára elhagyja ezt a világot.
- Tudod, elgondolkoztatott, amit az előbb mondtál. - leültem az egyik rongyos párnára, és vigyorogva mértem végig - Szerintem nekem is sokan hálásak lesznek, hogy te eltűnsz.
Ő erre csak egy hevesebb öklendezéssel felelt, aztán tovább bajlódott azzal, hogy kihalássza a néhai szemfogát a torkából, persze, nem sok sikerrel.
- Hadd mondjak neked valamit, mielőtt meghalsz…
Az egyik kezemmel elpöcköltem egy fénykép keret-darabot, aztán ránéztem a lassan élettelen vőlegényemre. Percei voltak hátra, de feszülten figyelt, megadóan, mint aki már tudja, hogy vége, nincs hova tovább. Pedig Royce soha nem fogadta el a saját vereségét.
- Önző, arrogáns és naiv voltam. De voltak céljaim, elképzeléseim az életről, amiket veled akartam megvalósítani. Tényleg boldog lettem volna melletted, még akkor is, ha az egész színjátéknak készült, szemfényvesztésnek.
Sóhajtottam, és siettem megfogalmazni a gondolataimat, mielőtt a hallgatóságom távozik.
- Most sem vagyok más. Talán fehérebb a bőröm, ez minden. Az emberek nem változnak, Royce.
Megráztam a fejem. Nem magamról akarok beszélni…
- Mindegy, ahhoz késő, hogy te, vagy akár én megbánjak valamit. A múlt elmúlt, de míg te most elhunyhatsz, nekem mi marad?! Elvetted tőlem még a feloldozás esélyét is. Örökre ilyen maradok. Te tettél szörnyeteggé, és most csendben távozol. Remélem, soha nem nyugszol majd békében.
Szerettem volna mondani valamit, ami jól hangzik, vagy legalább összefoglalja a kétségbeesésemet, amit a halálom óta éreztem. Az előttem álló út vaksötétbe kanyarodik, és visszafordulni képtelenség.
De hiába erőlködtem, semmi méltó nem jutott eszembe.
Mit mondhatna egy halott egy leendő hullának?
- Csak a délibábot látom.
Royce rekedt, túlvilági hangja szólalt meg, dacára annak, hogy a fogai és a nyelve már nem voltak a szájában. Hogyan volt képes rá…?
- Rose, szép jó éjsz…
Aztán egy utolsó halálhörgéssel a plafon felé fordult, majd vissza. Valaha kék szemei könnyben úsztak, és akkor megláttam azt a férfit, akit annak idején annyira imádtam.
De csak egy percig tartott. Meghalt, mielőtt felismerhettem volna a lénye többi jó részét.

Nem bántam meg, amit vele tettem. Az utolsó szavai, az utolsó tekintete sem hatott meg, de némi szánalmat azért éreztem, amikor kiléptem az ablakpárkányra.
Egy ugrással levetettem magam az utcára, ami még mindig néptelen volt. Átsétáltam a kis szállodába, ahol a táskámat, a holmimat hagytam tegnap délben. Zajtalanul suhantam be, mivel a ruha és a szakadások, foltok feltűnést keltettek volna.

Csak később, a repülőn jöttem rá valami fontosra. Talán túl későn.
Azért jöttem, hogy elégtételt vegyek a hirtelen halálomért. Mert bántott, hogy elvesztettem a dédelgetett kis álmaimat, terveimet. A bosszú jogosnak és jónak tűnt egy életért cserébe.
De ahogy végigtekintek az itt ülő embereken, elmegy a kedvem az egésztől.
Carlisle, Esme és Edward nyilván ugyanazt érezték, mint én. Mégsem rohantak a gyilkosuk torkának, hogy jobban legyenek a ténytől.
A gyilkos mindig gyilkos marad, mindegy, milyen okból.
És már én is az vagyok.
Megérte bemocskolni a kezem azzal a pár féreggel…?
Nem tudom.
Csak a délibábot látom, és tudom, hogy örökre együtt kell élnem azzal a ténnyel, amit ma tettem.
Sosem szabadulok.
Teljesen mindegy, mikor jön el a megváltás.
Már ha eljön valaha.

Rosalie

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

bumbum

(pötyi., 2010.05.27 18:49)

mégmégmégmég.