Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szállj velem!~ Az első felvonás

2009.12.14

Szeretnék sírva hazarohanni.
Aztán persze leesik, hogy itthon vagyok, és innen nem igazán van menekvés.
Valaki nagyon utálhat odafenn, hogy még ennyi előnyt sem kaptam.
Aaaah…
Mindig megszívom.

Egyre közelebb jön, lassan eléri az ajtót, ami mögött startugrásban várakozom, hogy megkínáljam némi ezüsttel. Noha gyűlölöm ezt a fajta vendégfogadást, rá vagyok kényszerülve.
A fekete, bőrből szabott védőkesztyűk furcsán állnak a kezemen. A rövidke, fél automata fegyver nem különben. Ki hitte volna, hogy ma még vámpírt is fogok irtani?

- Nemo, bent vagy…? - suttog, majd ahogy sejtettem, egy erős kéz csusszan át az ajtón rögtönzött lyukon - Nemo…?
A szívem persze ezerszer gyorsabban dobog, mint kéne. De enyém a meglepetés hatalma…
Elszán, felemel, céloz, pusztít. Megbán. Meggyón. Elfelejt.
Lassan mormogom magamban a vörös keresztesek régi esküjét, és pontosan kimérve a távot, felemelem a kis halálosztót.
- Nemoooo? - a kar beljebb lendül, még nagyobb darabot repítve ki a régi, korhadó faszerkezetből. Szilánkok és törmelék szakad a nyakamba, én pedig egy gyors mozdulattal lövök. A felharsanó nyögésből tudom is, hogy pontos volt.
- Argh… ahh! - sziszeg és szenved, és egy villanás alatt kirántja a sebes felületet a célzó területemből.
Fenébe.

Egy kicsi, bíbor árnyalatú doboz repül be a lyukon, a hátam mögötti ágyon landolva. Xylyl -bróm.
Instant kis csomag, ami bárkit elvisz egy pokolian jó körre. Úgy érzem, semmi nem marasztal, főleg a vegyi fegyverek effajta játékszerei, hát megragadom a táskámat, és kivetem magam a még részben egy darabban álló ajtón.
Odakint azonban megtorpanok.
Bizony, vannak dolgok… amelyek megállásra tudják kényszeríteni az életéért küzdő embert is.

A folyosó falain ezernyi, tenyérnyi színes doboz várja a maga idejét. Nem vagyok túlságosan jártas a vegyi hadviselésben, de biztos vagyok benne, hogy a hatása levenne a lábamról.
A plafonról szoros egymásutánban ragasztott gömbök lógnak a fejem fölé - szintén tele a legmókásabb, legötletesebb halálmódokkal. A ’ Vérpiros Hófehérke’, a ’ Fehér Királynő’, az ’ Árnyék’,
a ’ Bohóc’, és a ’ Twilight Paradise’ mind rám mosolyognak, és tudom, hogy rohannom kell.

Végigsüvítek a falak mentén, vigyázva arra, hogy alkalom adtán semmibe ne tenyereljek bele. Ezzel a mennyiséggel, ami itt el van helyezve, ki lehetne pusztítani egy fél századot, orosz viszonylatban.
És én már attól is kész vagyok, ha megkarcolom magam.
Szép kilátások.

Az utolsó két lépésnél sikerül kirántanom valaminek a zsinórját, minek hatására eláll a szívverésem is. Ha a nyakamba robban a folyosó, esélyem sincs megmenekülni. Még mielőtt ez bekövetkezne, ugrom egy emberest, és elterülök a nagycsarnok hideg, szürke kövezetén. A kesztyűk furcsán gyűrődnek a fülemhez, ahogy hozzájuk szorítom a kezem. A fegyverem persze messze csúszik tőlem… ha ezt túlélem, esküszöm, soha többé nem hagyom, hogy itt takarítsanak!
- Odaát találkozunk, drágám! - harsan egy fölényes hang, és a falak oldalba lőtt torta módjára csúsznak szét. A sok, apró kicsi játékszer megtette a hatását, és én mélyen remélem, hogy nem fog a fejemre borulni az épület.
Persze, mi a fenének?!
Vöröskereszt - A fentiek 0-1

- Nemo! - a szörnyeteg továbbra is csak utánam kiáltozik, pedig most igazán adhatnának az égiek némi előnyt. Döngő léptek, por, hamu… ennyit érzékelek a világból.
Pedig milyen szépen indult a napom…
- Dögölj meg, Tres! - ordítom válasz gyanánt, és a pisztolyom után kapok, hátha még menthető a helyzet. És bár meglehetősen csúnya nagy hátrányban vagyok vele szemben, nem fogok itt pusztulni.
Remélem.

A bőr kesztyűk végig feszülnek a kezemen, aminek nem igazán örülök - kínozza a bőröm a rajta díszelgő ezüst védőréteg. Tulajdonképpen… nem kellett volna hagynom, hogy Minorus atya megszentelje. ’ Késő bánat, pontos halál!’ szólal meg a hangja a fejemben, és inkább a célpontra összpontosítok a monologizálás helyett.
- Száááállj velem, még nem repültem senkivel! - sóhajtja egy csábító hang közvetlenül a vállamba - Szállj velem, kééérlek!
Mint akit megharaptak, kapom hátra a fejem, újabb lövést engedve a vámpír felé. Mire azonban megfordulok, senki sem áll ott. Fenébe az előnyökkel, ez nem tisztességes!
- Mocskos szörnyeteg! - üvöltöm, és körbepillantok, hátha szerencsém adódik hátba támadni.
Az pedig csak természetes, hogy nem így történik.
- Légy az enyém végre! - markol rá a fegyverre a keze - Velem, hidd el, minden szép!
Ez nem az én napom. Határozottan nem az.

- Ha repülni akarsz… - szorítom össze a fogaim - Csak figyelj!
Egy döbbent tekintetet kicsalva az arcára előrántom a tartalék pisztolyt a köpenyem egyik zsebéből.
- Jó szórakozást! Sajnálom, ejtőernyőt nem áll módomban adni hozzá!
Lövések sorozata szakítja szét a levegő csendjét. Az ezüst morbid füstje marja az orrom, és belekönnyezem a szagba. Undorodva meredek a célpontra, miközben könnyek ezrei folynak végig az arcomon. Lassan azonban én is megfulladok, ha nem jutok ki.
- Whh… - kétségbeesetten megpróbálok nem elájulni, de az ezüst könyörtelenül szaggatja a tüdőm.
Döbbenten látom, hogy a kesztyűk ujjai is sorvadásnak indulnak. Apró sistergéssel indul… aztán lángra kap. A gyűlölt fém most szabadon érintkezik a bőrömmel!
- Azt a kurva… - nyögöm, és eldobom a pisztolyt. Ennek következményei lesznek.
Aztán azon kapom magam, hogy mint az őrült, vágtatok az ajtó felé, mintha a külvilágtól remélnék gyógyulást. Pedig… az ezüst okozta sebet nem gyógyítja semmi.
Fogalmam sincs, miért van rám is olyan hatása, mint az ellenségeimre.

- Ejnye, Nemo, itt hagynál, így? - köpeny suhogás, és Tres vigyora - Inkább szállj velem!
Francos vámpír, fenébe veled és a gyengeségeimmel!
Ennyi golyótól rég át kellett volna repülnöd a túlvilágra… de megint túlélted!
Utálom a mai napot.
- Hiába minden, az enyém leszel! - karol belém, megállásra késztetve - Ne ellenkezz!
Lepereg előttem az összes eddig lépésem, keresve a végzetes hibát, ami idejuttatott. Nem végezhetem így, egy őrült, skizofrén vámpír vacsorájaként… illetve, merem remélni.
- Nemo… tulajdonképpen mi bajod a fajommal? - kérdezi szinte megértően - Tudod, ha nem rohannál folyton az ellenkező irányba, sok olyan dolgot mondhatnék, amire kíváncsi vagy.

Az ezüst okozta sebek közben felkígyóznak a karomon, egészen a nyakamig. Perzsel és kínoz, de nem tehetek ellene semmit. Tres keményen tartja az elgyengült testem, és én már alig látok, alig érzékelek valamit. Feladom.
- Tényleg…? - hörgöm, majd a fájdalomtól inkább befogom a szám.
Közelebb hajol hozzám, és lassan bólint egyet. Földöntúli árnyalatú tekintete az enyémbe fúródik, és én tudom, hogy nem tartok már sokáig. Egy pislákoló gyertya lángjaként… hogyan is védhetném meg magam egy nemes vérű vámpírral szemben?

De már sosem tudom meg, mit tett velem.
Fenébe veletek, égiek… ezúttal nyertetek.
Ah…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.