Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Valahol Pronterában...

2009.11.23

Tanácstalanul üldögéltem az apátság udvarán. Nyugtalanul fészkelődtem, noha a pad nagyon is kényelmes volt. A kezeim ökölbe szorultak és elernyedtek a barna fán.
A fülemben hangok csengtek, folytonos és szakadozó egymásutánban - néha már nem is láttam köztük a különbséget.
’ - Azért jöttem… hogy megvédjelek! Hiszen szükséged van rám! - néz rám Krielque a sötétben.’
Szívom a fogam, majd az arcom durcás fintorba torzul. Nem kérte senki, hogy a pajzsom legyen…
’ Na és ha tudsz gyógyítani? Attól még pontosan ugyanolyan hasznavehetetlen maradsz, mint az a szobor - lehet, hogy szép, de csak dísz! - suttogja undokul Kyomi a fülembe.’
A szemeim előtt vörösben úszó karikák táncolnak a tehetetlen haragtól: mit képzel magáról, hogy ilyesmit mond?!
Hirtelen lépteket hallok a hátam mögött, és mint akit megpofoztak, ugrom fel a padról. Mögöttem egy furcsa, nyakig éjszakába öltözött férfi áll, átható zöldes barna tekintete az enyémet keresi. Sötét alakja fölém tornyosul, halvány málna színű ajkai lehengerlő mosolyra húzódnak.
Ki ez az ember?

Bíztatóan, csaknem elbűvölően bámul. Olyannyira bájosan, hogy én szinte irigyen meredek vissza - hogy lehet egy férfi ilyen tökéletes?
- Coraline, ha nem tévedek. - szólal meg váratlanul - Örvendek a szerencsémnek.
Megdöbbenve álltam előtte. Olyan valószínűtlen volt az alak, a belépő, a hangszín, a mondandó… mintha csak egy mesekönyvből lépett volna egyenesen elém.
A szél finoman meglegyintette a levegőt körülöttünk, és a vörös szálak mögül láttam, hogy még mindig mosolyog.
- Kellemes az időjárás, nem igaz? - nézett körbe feltűnő alapossággal. Kutató tekintete végül ismét rajtam állapodott meg, de úgy, hogy azt hittem, megperzsel. Egyszerre volt udvarias és mohó.
És a meleg, májusi idő ellenére… megborzongtam.
- Ki maga? - szaladt ki akaratlanul is a számon, sokkal ridegebben és követelőzőbben, mint illet volna.
Azt hittem, modortalanságom felhúzza, de legalábbis megbántja Őt, de tévedtem. A mosolya még szélesebbre húzódott, kivillantva jég fehér fogsorát.
- Ez nem túl udvarias, Coraline - vigyorogott - De elnézem… az idegenek nem mindig olyan jó szándékúak, mint én, jobb óvatosnak lenni. Ez egy piros pontot érdemel.
Meghökkenve meredtem rá, nagyra nyitva a szemeimet. A jókedve őszintének és sokat sejtetőnek látszott.
- Elnézést… - suttogtam megszégyenülve - Tényleg nem volt szép gesztus…
Megint nevetett, mintha valami isteni jó viccet mondtam volna a magyarázkodás helyett.
- Ez egy enyhe kifejezés volt. De sebaj, nem neheztelek. Inkább megkérdezem, miért szomorkodsz magadban?
A helyzet kezdett egyre bizarrabb lenni - az apátság kertjében állok, és beszélgetek egy számomra teljesen ismeretlen, feketébe öltözött alakkal, aki láthatólag jobban ismer engem, mint én őt.
Krielque egész biztosan nem dicsérne meg.
Zero sem.

Félszegen elmosolyodtam, de még mindig kínosnak éreztem az egész helyzetet, és a szavak csak nagy nehezen akartak megszületni.
- Ha nem haragszik, megkérdezhetném előbb a nevét…? - tekergettem zavartan a rózsafüzért az oldalamon. Meglepettnek tűnt, de aztán egyszerűen bólintott.

- Hero vagyok. - nézett rám újra a nem szokványos tekintetével, és a szája széle újra felfelé görbült.
A mosolya vidám volt, és csalogató. Valamiért… kezdtem megbízni benne.
- Hero…? - kérdeztem vissza csodálkozva - Úgy mint…?
- Hát igen, pontosan. - zavarában megvakarta a halántékát. - Ironikus…
Lenyűgöző volt, ahogy a porcelán ujjak eltűntek a feketeségben… azon kaptam magam, hogy elbűvölten nézem, ahogy kínosan érzi magát. Buta Coraline, rossz, buta Coraline!
- Áh, ugyan, még mindig jobb, mint az enyém! - kaptam hirtelen a fejemhez.
- Mi baj a Coraline*nal? - hajtotta félre az övét**, csökkentve a távolságot köztünk.
- Tulajdonképpen semmi… - sóhajtottam kicsit rosszallóan - Csak sokan szeretik Caroline*nak hinni.
- Előfordul. - bólintott elnézve mellettem.

Hirtelen sikítások hangjait fújta felénk a szél, és mindketten meglepődve kaptuk a fejünket a hang irányába. A főtér felől jött, és valahogy… rossz előérzetem támadt tőle. Az egyik keze tétován felém nyúlt, majd egy pillanat múlva a karjaiban tartva szelte a levegőt. Másodpercek alatt feltűnt a kockaköves tér, rengeteg rohanó emberrel.
- Uhm, mi történik? - kérdeztem suttogva a zavartól.
Válasz helyett csak vicsorgott az alattunk elterülő látvány miatt - finom vonású szája állatiasba torzult. Meglepetten meredtem rá, ugyanakkor nem féltem… nem tudom, miért nem.
- Máris elkezdték! - fröcsögte utálattal - Az az őrült… hiába volt minden…
Most még kevésbé értettem, mit akar mondani. De a belőle áradó feszültség nem volt éppen megnyugtató érzés. Az egyik kezem az arcára tapasztva hajoltam közelebb, hogy a zajban is hallja, amit suttogok:
- Ne félj, itt vagyok veled. Minden rendben lesz. Ígérem!
Tulajdonképpen nem teljesen értettem, miért is csinálom ezt.
Aztán eszembe jutott… kísértetiesen hasonlított a bátyámra. A dühtől remegő alakja, az erősnek látszó, de belül a félelemtől megrészegült arckifejezése, a félelem a tehetetlenségtől - mind mind rá emlékeztettek. A mozdulatom, a szavaim inkább csak ösztönből jöttek, mint személyes érzelmekből, de ott, abban a helyzetben, ez tűnt helyénvalónak.
A furcsa árnyalatú szemek rám szegeződtek - a tulajdonosuk pedig csodálkozva tartott még mindig a kezei között. Farkasszemet néztünk, míg végül zavartan elfordultam.
- Hm… - mormolta még mindig engem nézve - Köszönöm.
Nem vártam választ, ő pedig a folytatást kerülte ki azzal, hogy leszökkent a kéményről, ahol eddig állt, egyenesen a fehér térre lépve.

A látvány borzasztóbb volt, mint először képzeltem. Minden visszatért, amit a háború alatt tapasztaltunk… a füst, a vér látványa belénk égett, és most keserű ismerősként üdvözölt.
Körbe mindenütt testek hevertek, köztük katonák, és néhány méltóság a tanácsból. Törött kardok, íjjak, üvegek egészítették ki a képet.
Odafent, az égen… vörös fellegek gyülekeztek. Mindannyian… tanácstalanok voltunk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.